Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.

Ülésnapok - 1910-758

758. országos ülés 1917 gosan azt, amit eddig is éreztünk, láttunk és tudtunk, hogy t. i. a birodalmi gyűlésben képviselt osztrák örökös tartományok a Pragmatica Sanctióból folyó kötelezettségüknek nem a törvényben előirt formában és arányban tettek eleget, mert a vonatkozó, nemzetközi szerződések jellegével biró törvények nyílt megszegésével ennek az irtózatos világháborúnak még irtózatosabb véradóját majdnem egészben, de mindenesetre aránytalanul nagy részben ránk magyarokra hárították. A hadügyminister urnak ez a kijelentése egymagában is elegendő lenne arra, hogy a nemzet törvényhozása elé vitessék a kérdés és a nemzet képviselete gondoskodjék arról, hogy a megfelelő reparálás,,amint csak lehetséges, azonnal megtörténjék. Ámde ha a vonatkozó tényeket és körülményeket vizsgálat tárgyává teszszük, akkor a hadügyminister urnak ez a kijelentése sokkal súlyosabb értelmet is rejt -magában és még súlyosabb következtetésekre is ad alkalmat. (Áz elnöki széket Simontsits Elemér foglalja el.) Vizsgáljuk meg röviden és tárgyilagosan a tényeket ugy, ahogy előttünk adva vannak, lehetőleg minden szenvedélytől mentesen, sine ira et studio. T. ház! Mindjárt a háború kezdetén feltűnt két különböző, de a jelen felszólalásom szempontjából egymást kiegészítő jelenség. Az egyik — röviden vázolva — az, hogy az orosz nagy inváziós tömegeket soha fel nem lehetett volna tartóztatni, ha azokkal szembe nem dobják a magyar ezredeket, vagy helyesebben, a magyar és székely vitézséget. A világtörténelem bizonyosan egészen külön lapot fog szentelni annak a hőskölteménynek, amely megtanítja az utódokat arra, hogy a betört nagy tömegekkel szemben eredményt csakis ugy lehetett elérni, hogy a magyarok vitték harezba az őseiktől öröklött vitézséget, azt a lendületet, amely tulajdonképen az eredményt elérte. Bármit is beszéljenek odaát Ausztriában, bármit is beszéljenek széles e világon, egészen kétségtelen tényként fog a történelem előtt megjelenni az, hogy egyes egyedül a magyar ós székely vitézségnek lehet köszönni azt, hogy az orosz nagy tömegeket fel lehetett tartóztatni. (Ugy van! balfelöl.) Ha azok a kis népfölkelő csoportok, vagy egyes csendőrök nem egyenkint áldozzák fel magukat és életüket a szó szoros értelmében a hazáért, akkor talán a világháború folytatása egészen más lett volna, mert hiszen akkor az oroszok egész szépen besétálhattak volna Budapestre és Bécsbe is és akkor a központi hatalmaknak éléskamrájától el lettek volna választva. De méltóztassék nekem megengedni, hogy itt egy kitérést is tehessek. T. i. nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy a csedeczember 10-én, hétfőn. 13 beknek ez a most hirtelen feltámadt nagy magyargyülölete kizárólag erre a körülményre vezetendő vissza. Ha ugyanis a magyarság akkor mindjárt a háború kezdetén nem azzal a lendülettel és vitézséggel veti bele magát ebbe a háborúba, akkor talán a cseh aspirácziók, helyesebben mondva, az orosz-cseh konspirácziók már régen megvalósulhattak volna. (Igaz! Ugy van! bal felől.) Szinte önként kínálkozik a magyarázat, annak a lélektani rejtélynek megfejtése, hogy miért hát a cseheknél az a nagy magyar gyűlölet. A Kárpátokban tehát vérzett és nagyon vérzett a magyar és székely nép s ugyanakkor Ausztriában az egész mögöttes országrész meg volt tömve csapatokkal, őrségekkel, ugy hogy egész hadseregeket lehetett volna kiállítani például pusztán csak a vasúti vonalak biztosítási csajjataiból. Ausztria amúgy is olyan hegyes-völgyes, a vasúti vonalak mentén sok a műtárgy, egyik hid követi a másikat, egyik alagút a másik alagút után, egyik viadukt a másik viadukt után, amúgy is olyan a földrajzi fekvése, olyan a természete, hogy több biztosítást igényelt, mint a mi testületünk. Magam közvetlenül győződtem meg arról, hogy bármerre utaztam abban az időben Ausztriában, minden kis őrház mellett, minden alagút mellett, minden kis állomáson századokra menő őrségeket lehetett látni ugyanakkor, mikor Magyarországon a Duna, a Tisza egy-két nagyfontosságú hidját is csak egy pár szál ember őrizte. (Mozgás.) T. ház! Abban az időben Ausztriának — én elismerem ennek a jogosultságát is — talán oka lehetett bizonyos vonalakat jobban biztosítani, mint ahogy az nálunk szükséges volt, pl. a budapest-szegedi vonalon; ott pl. a délszláv propaganda által veszélyeztetett trieszti vonalat kétségen kívül jobban kellett őrizni. De, t. ház, nem ennek a jogosultságát kívánom most vitatni; pusztán azt a tényt kívánom megállapítani, hogy akkor, amikor a mi ezredeink fent a Kárpátokban a véradót a szó szoros értelmében oly súlyosan rótták le a haza érdekében, az osztrákok a pragmatika szankczióból folyó kölcsönös védelmet ugy magyarázták, hogy ők viszont csapataikkal nagy részben önmagukra vigyáztak. (Ugy van! a baloldalon.) Máris méltóztatnak látni, hogy ha az osztrák hadügyminister urnak azt a kijelentésót, hogy mi aránylag több katonát adtunk, ezzel a beosztási körülménynyel összeadjuk, akkor máris egy súlyosabb jelenséggel állunk szemben, mint ahogy r abból a kijelentésből következtethető lenne. És ezek a viszonyok nem ideiglenesek voltak; ez később mind jobban állandósult, mondhatnám elfajult. Rövid kívánok lenni, t. ház. Tanúul hivom föl összes hazánkfiait, akik kinn jártak a harcztereken; bárhol és bármily irányban utaztak légyen, akkor egy csodás nyelvi tagozódást