Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.

Ülésnapok - 1910-728

június 23-án, szombaton. 76 728. országos ülés 1917 mondhatja, hogy a ministerelnök külpolitikai programmját magáévá teszi. (Helyeslés balfelől.) Érdekes, t. ház, ezen kabinetalakulás anteaktáit olvasgatni, ezekkel foglalkozni és még érdekesebb volna tudni mindazt, amiről közvetlen tudomásunk nem lehet. Olvastunk kommünikét, amelyben magyaráztatik, hogy gróf Károlyi Mihály a maga külügyi politikáját kikapcsolja és igy fogja támogatni a kormányt. Azután bekapcsolták gróf Batthyányi (Derültség jobbfelöl.) 0 ki akarta kapcsolni a külpolitikát, (Derültség jobb felől.) de utólag belátta, hogy az felesleges és hogy ő szolidáris lehet a ministerelnökkel. Okvetetlenül megnyugvást fog kelteni sokfelé, hogy ebben a széthúzó kabinetben legalább ezen fontos kérdés körül akaratuk ellenére is egységesek. (Derültség és tetszés jobb felől.) S itt megbocsátom gróf Batthyány 0 felsége személye körüli minister urnak, hogy e tekintetben nem volt skrupulózus s akkor is belépett volna a kabinetbe, — hiszen koaleált kormányról van szó — ha tényleg eltérő felfogása lett volna külpolitikánkra nézve a ministerelnöktől és a külügyministertől. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ezen koaleált kisebbségi kormánynak felmenő ősét én a koaliczióban keresem, épen ugy mint ahogy a munkapártnak felmenő őséül a szabadelvű pártot szokták emlegetni. Ezt mi nem szégyeljük. Talán gróf Esterházy sem fogja rossz néven venni, ha ugyanily leszármazási viszonyt állapítunk meg pártja ós a koaliczió között. A koalicziós kabinet t. belügyministere pedig akkor, amikor az annekszió kérdésével kellett a közvéleményt foglalkoztatni, nem kis csodálkozásra azzal lepett meg bennünket, hogy azért ő csak részben felelős s azért ebben a kérdésben megelégszik azzal, hogy a kontinuitás iránt a kellő erélyes lépések megtörténtek. Hogyha gróf Andrássy Gyula azon pozicziójánál fogva, melylyel a volt Wekerle-kabinetben birt, a Magyar Hirlap — tehát autentikus forrás — szerint azt mondhatta, hogy amikor az ügy a magyar ministertanács elé került, az európai nagyhatalmak már tudták, hogy a monarchia milyen külpolitikát fog követni; tehát a magyar ministertanács később tudta meg, hogy milyen politikát kell követnie, mint az európai nagyhatalmak, — és hogyha a t. volt belügyminister ur e tekintetben mindezek daczára meghozta a hazafias áldozatot, hogy benne maradt a kabinetben, hát én e tény felett nem érzem magam hivatva bírálatot mondani. Ha szivem szerint beszélhetnék, azt kellene mondanom, hogy bár maradt volna meg a koaliczió további egy pár hónapig. Sajnos, nem ez történt. De, mondom, ha gróf Andrássynak joga volt, hogy csak a magyar ministertanács utján tudja meg, hogy a nagyhatalmak miképen vannak már informálva a mi külügyi politikánkról, — akkor nem csodálkoznám azon sem, ha gróf Batthyány az ő elveinek részleges felfüggesztésével lépett volna be a kormányba. Laehne Hugó: A rezoluczióval hogy vagyunk ? B. Radvánszky Antal: Az már nagyon régi dolog. Nagyon sajnálom, hogy rezoluczióról nincs szó. Mert igenis kellene a kisebbségből alakult kormánynak oly katonai programmjának lenni, amilyent évek során át követelt. Kívánom, hogy e tekintetben a katonai kérdések terén mielőbb tisztán, de egészen tisztán láthassunk! Ezek után teljesen megbocsátanám gróf Batthyánynak, ha elveinek feladásával vállalt volna is kormányt. Hiszen megnyugvásunkra szolgál az a tudat, hogy amint kijelentette a főrendiházban, gondos tanulmányozás után végre szolidárisnak vallhatja magát a t. ministerelnök úrral. Ha már egy kormány ilyen nehéz viszonyok között oly hosszú idő múlva megszületett, azt vártuk volna, hogy a kormánynak azon tisztelt tagjai, akiknek külön álláspontjuk volt, — saját maguk is meglepve ismerték fel később, hogy ime egyetérthetnek a ministerelnökkel — vállalnának inkább kevésbbé politikai jellegű ministeri tárczákat, amiknek szaporítására a ministerelnök ur gondol is. Ez a szándéka legalább a hírlapokból napok óta ismeretes. Énnekem, amidőn először olvastam e tervről, az a hatás jutott eszembe, amelyet reám Madách Ember tragédiájának szinrekerülése a Nemzeti Színházban gyakorolt. Mindenfelé jégmezőket lát a szem, s az emberi nem utolsó nyomorult sarjadéka: az eszkimó ebben foglalta össze vágyainak összességét: Bárcsak több volna a fóka és kevesebb az eszkimó! (Derültség jobb felöl.) Ez az eszkimó, t. ház, egy álmodozó szoczialista volt, mert az eszkimók kiirtását óhajtotta. A mai eszkimók csak a fóka szaporítását kívánják, de nem az eszkimók kiirtását. (Derültség jobbfelöl.) E képet láttam szemem előtt, amikor azt hallottam, hogy a kormány a tárczák szaporítását tervezi. Anélkül, hogy e kérdéssel bővebben akarnék foglalkozni, — hiszen lesz majd alkalmam visszatérni a dologra és objektív véleményemet arról, hogy hány és milyen tárczát akar a ministerelnök ur kreálni, majd akkor kifejteni, — most csak azon véleményemet akarom kifejezni, hogy remélem: csupán a háborúval összefüggő kérdések megoldására hivatott tárczáról lehet szó és semmiféle oly szervezeti változtatásokról nem, melyek — békeidőben uj intézmények felállításával fölösen növelné a nemzet vállaira amúgy is túlságos erősen és nyomasztólag nehezedő terhek súlyát. (Helyeslés jobbfelöl.) Én azt hiszem, ha a t. ministerelnök ur még várt volna néhány napig a kormány megalakításával, akkor a kormánynak épen azon tagjait, akik vele nem szobdárisak, ezeket használhatta volna fel az úgynevezett újonnan kreálandó tárczák betöltésénél. E kérdéssel azonban