Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.

Ülésnapok - 1910-728

728, országos ülés 1917 június 23-án, szombaton. ~jV, Mi történt azonban a románok részről ? A román nép vezetői ahelyett, hogy az adott viszonyokba belenyugodtak volna és igyekeztek volna önöket mint »primus inter pares«-t meggyőzni hazafias maguktartásukról, valamint megnyerni politikai tendencziájuk iránt a bizalmat, — itt megjegyzem, hogy a politikai bizalom megszerzése nélkül testvériesülés alig képzelhető — ahelyett, hogy kibékülve a sorssal, a fentebb jelzett irányban működtek volna, fogták magukat és 1869-ben Szerdahelyen összehívták a választók nagy közgyűlését és a gyűlésen elhatározták a passzivitást, t. i. hogy ők nem vesznek részt a Magyarország által összehívott országgyűlésen. Elkövették továbbá azt a hibát is, hogy ahelyett, hogy határozatuknak érvényt szereztek volna, a népet kihagyták kezükből, ugy hogy a nép a választásoknál mintegy áruként szerepelt, hogy a mindenkori kormánynak nyomása és pénze által biztosítsa a többségét a 67-es alap támogatására és fentartására, miáltal az ellenzék haragját magukra zúdították. Sümegi Vilmos: Teljes joggal. Serbán Miklós : Az 1869-ben Szerdahelyen a magyarországi részekre elhatározott passzivitás után 1881-ben ismét összejött a román választók kongresszusa és ezt a passzivitást kiterjesztették az erdélyi országrészekre is. Ennek folytán a román nép és az állam hivatott vezetői között úgyszólván minden érintkezés megszakadt. A románoknak még az a kis része is, akik a kormányt támogató párt padjain ültek, még azok sem tudták az önök bizalmát megszerezni és nem tudván népük érdekében semmi pozitívumot felmutatni, lejárták magukat. 1892-ben én látván e visszás állapotokat, elhatároztam, hogy fellépek képviselőjelöltnek. A Szápáry-féle választáson meg is lettem választva. Természetesen a románok részéről a legnagyobb ellenszenvvel találkoztam, az önök részéről pedig épen az ellenkezőjével. Az egyházpolitikai törvényjavaslatok tárgyalása alkalmával többször felszólaltam a házban és hivatkoztam a románok sérelmeire és panaszaira, természetesen abban a formában, amely a parlamenti szokásnak és illemnek megfelel. Többszöri felszólalásomra önök ugyan azt a választ adták, ha a románoknak sérelmeik vannak, akkor jöjjenek ide, a kompetens fórumra és itt adják elő azokat. Nem merem állítani, hogy ez volt-e az oka, tény azonban az, hogy a román nemzetiségi párt 1905-ben a Nagyszebenben tartott választógyülésen elhatározta, hogy felhagy a passzivitással és az aktivitás terére lép és hogy itt az országgyűlésen képviselteti magát. 1905-ben öten lettek megválasztva, 1906-ban, midőn a koaliczió kormányra jutott — és itt elismeréssel beszélnek az akkori szabad választásokról — számuk 15-re szaporodott. Magám is, aki akkor pártonkívüli voltam, beléptem a pártba, bár jelenleg nem vagyok tagja, kötelességem kijelenteni, hogy belépésem két okból történt. Először, mert meg voltam győződve, hogy a párt programmjában semmi sincsen, ami alkotmányunkkal ellentétben volna, másodszor, erős volt a reményem, hogy a párt egy okos, tapintatos politikai eljárás utján meg fogja érdemelni az önök politikai hitelüket és ennek elnyerése után el fognak tűnni mindazok az akadályok, amelyek az egyetértés és a szeretet útjában állanak. A pártnak, hogy czéljait elérje és hogy a sérelmek orvoslását egyengesse, csak egy útja volt: lojális ténykedés utján megszerezni az önök, értem az egész parlament, szeretetét és bizalmát; meggyőzni önöket arról, hogy a pártnak irredentisztikus tendencziái 'nincsenek, ahogy nem is voltak és hogy sérelmeik orvoslása semmiféle akadályt nem képezhet az ország boldogulása szempontjából. A másik eljárás az lett volna, saját ekszisztencziája szempontjából is, hogy egy férfias, határozott, sokat nem csevegő politikai magatartással meggyőzze önöket arról, hogy egy olyan párttal állnak szemben, amelylyel önöknek és a mindenkori kormánynak számolnia kell. Sajnos, a párt sem nem tudta megszerezni az önök bizalmát, sem nem imponált önöknek. Konstatálnom kell azonban azt is, hogy ez a párt az önök részéről sem részesült semmiféle előzékenységben, pedig önöknek elsősorban ez lett volna a kötelességük. Ellentétek elsimításánál mindig a nagyobb urnak kötelessége a kisebbhez menni; ő köteles elsősorban lépéseket tenni. Önök tudják, hogy a lovagias arab népnél a nagyobb ur köszön a kisebb urnak, az öregebb a fiatalnak, a lovas a gyalogjárónak s ha mindketten lovon járnak, az köszön előre, akinek szebb a paripája. (Tetszés.) A hazaárulási vádak ugy röpködtek itt a házban, mint tavaszkor a pillangók és őszintén mondom, erős a meggyőződésem, hogy a béke megteremtése ennek következtében majdnem lehetetlen akadályokba ütközik. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a nemzetiségi kérdést csak egy konczentrácziós kabinet oldhatja meg, t. i. az összes pártokon alapuló kabinet, egy párturalmon alapuló kabinet soha, mert lehetetlen, mihelyt a nemzetiségi kérdéshez nyúl, másnajj meg van bukva. ITgy itt a parlamentben valamint a lapokban is megjelentek a legabszurdabb állitások, amelyek megmérgezték a becsületes magyar ember lelkét, aki életében talán nem is látott élő oláh embert. Csak egy esetre akarom a t. ház figyelmét felhívni. 1908-ban a lapok fellármázták egész Magyarországot, hogy Kőrösbánya környékén fel vannak lázadva a móczok. Több ezredet küldöttek ki és hónapig sanyargatták a népet. És méltóztatnak tudni, mi volt az oka? Az, hogy egy csendőr jelentette, hogy állítólag egy dinamitpatrónt talált egy hid deszkái között. És kik ezek a móczok? Ezek a móczok a 37-ik, 63-ik és 50-ik ezred dicső fiai, akik vasmarokkal gátat vetettek az orosz, majd pedig az olasz benyomulásnak.