Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.

Ülésnapok - 1910-738

738, országos ülés 1917 Julius 12-én, csütörtökön. 293 Gróf Tisza Istvánnak kellett volna — nagy kár volt, hogy nem tette — felemelni a demokratikus nemzeti, nemzetiségi egyenjogúsítás zászlaját. Mert a jövő azé, aki a nemzeteket, a népeket egyenjoguakká, önrendelkező joguakká fogja tenni. És ezt nem leket elodázni, nem lehet megakadályozni. Ennek a világviharnak és világmennydörgésnek a szavát nem lehet kicsinyes vizekbe, kicsinyes patakokba, békapocsolyákba fojtani, vagyis értem alatta azt, hogy az általános emberi érzületnek ezt a kitörését kisebb körzetekben, mint az egyes államok, senki meg nem tudja akadályozni. Amikor ezzel bebizonyítottam, hogy jogosan sajnálom, hogy nem lehetek a volt kormány álláspontján, hangoztatnom kell, hogy nem politikai szélkakasfordulás ez tőlünk, hanem annak a csalatkozásnak a következménye, amelyben részünk volt. Csalatkoztunk először az általános választói jognál, amelynek jelszava alatt ment a Héderváry-kormány a választásokba, másodszor pedig csalatkoztunk a nemzetiségi kérdésnél, amenynyiben hallottunk mindenesetre szép szavakat, szép gondolatokat és bizonyos vallomásokat, de a tettekre nem került a sor. Hálás vagyok a szavakért is, mert ezek a szavak és vallomások is még mindig többet jelentenek, mint amenynyit a mostani kormány egyelőre tett és amit a mostani párt nyújtani fog, mert tudom, hogy ha olyan oroszlánok lesznek abban a j>ártban, mint a koaliczióban voltak, akkor felelevenedik a koaliczió ideje; újra az a tónus, az a modor, az a, hogy ugy mondjam, hortobágyi hang fog érvényesülni. (Derültség a jobboldalon. Felkiáltások balfelöl: Egész kabaré!) Selten kommt was besseres nach és e tekintetben nem pártokban van bizalmam, midőn megszavazom a javaslatot, hanem azon szempontokon kivül, amelyeket kifejtettem, az egyéni bizalmam a ministerelnök ur személye iránt az, amely engem vezet. Már a ministerelnök ur képviselőségének idejében feltűnt nekem, hogy egy született nagy urnak, grófnak, hogyan juthat eszébe, hogy a hadimunka, a napszámemelkedés, a bérek kérdésével, a szegény emberek keservével milyen szívesen foglalkozott, bizony mindig szimpatikusán hallgattam és lelkem mélyéig tiszteltem öt, mert láttam, hogy olyan dolgokkal törődik, amelyek egy grófnak soha vagy csak ritkán jutnak az eszébe. Remélem és hiszem, hogy ezt a lelkületet, ezt a jó szivet nem rontja meg a politikának minden csúf mesterkedése és incselkedése. A második személy, akiben garancziát látok arra nézve, hogy mégis jobbak lesznek a viszonyok és hogy ebből az alakulatból kijegeczesedhetik egy jobb helyzet, hogy majd a kiselejtezés után a mostani zavaros mustból mégis csak jobb, tisztább bor fog kiforrni, a belügyminister ur személye, akinek különösen az erdélyi kérdésben elmondott beszéde — hiszen mindannyian emlékezünk azon a bizonyos zárt ülésen elmondott beszédére — igazán mindnyájunkat végtelenül meghatott, hiszen sokunknak szemébe fájdalmas könnyek is szöktek, mert megmutatta, hogy van szive, érzéke mások baja iránt és van bátorsága rámutatni a visszaélésekre. Olyan dolgokat mondott el itt, hogy ha ő ezentúl legalább egyszer egy héten elolvassa azt az ellenzéki képviselő korában mondott beszédét és e beszéd szellemében és irányában fogja igazgatni Magyarország belügyét, akkor a magyar közigazgatásnak nemcsak paragrafusa, nemcsak hajdúja, nemcsak börtöne és pénzbüntetése, hanem szive és lelke is lesz. A harmadik, akiben garancziát látok arra, hogy mégis megvirrad az uj kor hajnala. Vázsonyi Vilmos igazságügyminister ur személye. Igenis, Yázsonyi ministerelnök ur (Élénk derültség a jobboldalon és balfelöl.) Vigyázzanak, mert az^ lesz! Kétszer sem mondom, hogy ő lesz. (Elénk derültség a jobboldalon.) Mert a demokráczia morajlása és ereje oly nagy, hogy fönn fogja tudni tartani Vázsonyit is, még ha zsidó is, (Mozgás és derültség.) mert hiszen tudom, hogy legfőképen ezt kifogásolják benne. (Elénk ellenmondások a jobboldalon.) Nem tudom, személy szerint, hogy ez vagy az emel ez ellen kifogást, de sokan igy gondolkoznak, én azonban az embert látom benne és egy diadalmas iránynak a képviselőjét. Mikor mint 17—18 éves fiatal diák elolvastam Vázsonyinak a parlamentben tartott első beszédét, szinte láz fogott el arra a gondolatra, hogy ugy látszik, ez az az ember, aki majd egyszer megmondja a magyarságnak, a magyar nemességnek, a magyar dzsentrinek az igazat. (Mozgás és felkiáltások jobbfelöl : Micsoda igazat mondott ?) Meskó Zoltán: Nem lesz hálás ezért a beszédért! B. Radvánszky Antal: Nem lesz hálás! Ugy-e Meskó? (Derültség.) Juriga Nándor: Talán alkalmazkodnia kell még modor tekintetében, mert (Nagy derültség a jobboldalon.) most olyan módon beszél, ahogy az urak megérthetik, mert hiszen az embernek mindig meg kell választania a stílust hallgató közönségének nívójához képest, (Elénk derültség a jobboldalon és balfelöl.) de ez nem változtat az elveken, nem változtat azon a belső lelkületen és meggyőződésen, amely szentül hiszem, hogy hevíti őt. És neki nincs módja megtagadni önmagát, mert abban a pillanatban, midőn önmagát megtagadja, semmi sem lesz, visszaesik a semmiségbe, mint ahogy az ismeretlenségből felemelkedett a demokráczia, a népjogok, az általános választójog és egyáltalában a tömegek jogának jelszavával s az azért való munkával. Neki nincs grófsága, neki nincs dominiuma, hanem felküzdötte magát az ismeretlenségből és ismétlem, nem tagadhatja meg önmagát, mert abban a pillanatban visszaesnék az ismeretlenségbe.