Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.

Ülésnapok - 1910-729

101 729. országos ülés 1917 június 25-én, hétfőn. hogy összesen 265 millió koronára mg az az összeg, amelyet a tisztviselők az indemnitási javaslat alapján meg fognak kapni. Igen nagy terhekről van tehát kétségkívül itt szó, amelyeket a kormány magára vállalt, de ugy hiszem, mint már említeni bátor voltam, hogy ezek, feltéve, ha sikerül a munkaerő kihasználását biztosítani, gyümölcsöző befektetésekké fognak válni. (Helyeslés.) Hasonló nagy terhek merültek fel a kormányra nézve a munkások bérének és egyáltalában anyagi helyzetének feljavítása érdekében is. Az összes állami munkások rendkívüli segélyezésére fordítottunk 1917 június haváig 130,500.000 koronát. Hogy mily nagy mórtékben emelkedett az átlagos havi kereset az egyes, az állam tulajdonát képező vállalatoknál, azt csak két példával vagyok bátor illusztrálni. (Halljuk! Halljuk!) Az állami vasgyáraknál a legmagasabb átlagos havi kereset 1914 első felében, amikor a bérek a háborút megelőző időben a legmagasabbak voltak, 104 koronára rúgott. Az 1917. év első negyedében az átlagos havi kereset a 146 koronát érte el, tehát 40°/o-kal emelkedett; az 1917 februári segélyezések után 170 koronáig, tehát 63'5%-kal emelkedett, az 1917 április folyamán történt rendezés alapján 187 koronára emelkedett, tehát az 1914. év első felében létezett viszonyokhoz képest 79'4°/o-kal emelkedett. A budapesti állami gépgyárnál pedig a munkások átlagos havi keresete 1914 elején 183 koronára rúgott, 1917 február elején már 279 koronát tett ki, tehát 52%-kal emelkedett, 1917 február havában 312 koronát, tehát 70'5 százalékkal többet, 1917 április havában 334 koronát, tehát 82'5 %-kal többet tett ki. El kell ismernem, hogy mindezek az adatok, amelyek az átlagos havi keresetre vonatkoznak, természetesen tiszta képet a bérviszonyokról nem nyújthatnak és csak mint általános tájékozás jöhetnek tekintetbe. A mai megélhetési viszonyok között, daczára az igen súlyos áldozatoknak, amelyeket a kormány magára vállalt, természetesen daczára ennek, nincs biztosítva az, hogy a munkások ugy tudjanak megélni, mint a háborút megelőző időkben. A kormány ennek következtében azonnal hivatalba lépése után foglalkozni volt kénytelen azzal, hogy az állami üzemek munkásainak bérét messzemenőleg feljavítsa, hogy az általuk élvezett segélyeket messzebbmenőleg felemelje. Az erre vonatkozó javaslatok megint igen súlyos terheket fognak az államra róni. Ugy hiszem, hogy ezeket az áldozatokat a jelen helyzet közepette meg kell hoznunk. De ezzel megtettünk a viszonyok javítására mindent, ami emberileg lehetséges. Ee kell vallanom, hogy végén vagyunk annak, amit tehetünk. Ott vagyunk, hogy az állami üzemek nyereségét a segélyezések jóformán egészen felemésztik és amit ezután adnánk, azt csak az adófillérekből tudnók adni. Az utolsó időkben két hónapról két hónapra kellett igen jelentékeny mértékben — és beismerem, hogy a nehéz megélhetési viszonyok folytán a kellő indok megvolt rá — a segélyeket felemelni. De kénytelen vagyok azt a komoly intelmet intézni nemcsak az állami, de a magánüzemekben alkalmazott munkásokhoz is, hogy a bérköveteléseknek állandó, két hónapról két hónapra való jelentékeny fokozásával olyan állapotokat fognak esetleg teremteni, amelyeknek, attól tartok, végeredményben maguk a munkások lesznek első áldozatai. Az élet megdrágulásának oka nem az, hogy kevés a pénz, hanem hogy kevés az áru. Ezen semmiféle jövedelememeléssel segíteni nem lehet: a jövedelememeléssel sem lehet tehát biztosítani a könnyebb megélhetést és legfeljebb csak napokra fedhetjük el a bajt, a lényegében elhárithatlan bajokat. Ha a fizetőképességet emeljük, ha emeljük bizonyos köröknek vásárlóképességét, akkor nem a tisztviselők és a munkások helyzetét javítjuk, hanem csak egy emeltyűt adunk arra, hogy az árak emelkedjenek. (Igaz! Ugy van! jobb felől.) Gr. Tisza István: Mi mondtuk ezt mindig! Gratz Gusztáv pénzügyminister: Egy bizonyos piaczon, melyet a munkások igénybe vesznek, ilyen jelentékeny béremelések után rendszerint az árak azonnal igen jelentékeny mértékben felszöknek. Ha valami, ami általános közszükséglet tárgyát képezi, és kellő mennyiségben nem kapható, tiz koronába kerül, akkor természetes gazdasági folyamat az, hogy mihelyt abba a helyzetbe kerül mindenki, aki erre a czikkre aspirál, hogy 12 koronával is megvehesse, ugyanez a veszekedés az áruért ezen a 12 koronás alapon folyik tovább és ezen a nivón történik azután a kereslet és kínálat közti kiegyenlítés. Méltóztassanak elhinni, nem szűkkeblűség, — a magam részéről a legmesszebbmenő áldozatokra hajlandó volnék, hogy a munkások állapotán segítsek, — de az a komoly aggodalom szól belőlem, hogy azt a czélt, amelyre a munkások törekszenek és amelynek elérhetése czéljából, ha tudnám, hogy ezt nekik biztosítani képes volnék, a legnagyobb áldozatokkal és készséggel segíteném őket, nem tudjuk ezután elérni, nem tudjuk biztosítani. Ez a komoly belátás birt engem azokra a szavakra, amelyeket e tekintetben a t. házhoz intézni bátor voltam. A túlzott béremelések, nézetem szerint, nem hasznosak alapjában véve a munkásságra sem és tulajdonképen nem változtathatnak a helyzetükön. Hiszen ők maguk is tapasztalhatják ezt, amikor két hónapról két hónapra kénytelenek konstatálni, hogy az a béremelés, amelyet okvetlenül szükségesnek tartottak, most már nem elegendő. Ennek az oka nem a segélyezés elégtelenségében, de a viszonyokban, a megélhetési