Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-723

723. országos ülés 1917 szomorút lát, apró gyermekeket, nagyon hiányos felügyelet mellett. Tudakozódtam mi az? Az egyik fel van mentve gazdasága ezimén, a másik, akire czélzok, egy hatvanholdas gazda, nincs felmentve, kanem a háború kezdete óta volt künn Szerbiában, megsebesült, az a hir járt a falujában tévesen, hogy elesett, szegény felesége bánatában öngyilkos lett, négy gyermeke maradt hátra, egy 12 esztendős kisleány a legidősebb. Mostanáig kellett küzdeni, liogy ez az ember, aki különben erősen megsebesülve mint segédszolgálatos működött és valahol Pesten valamit őrzött, hazaeresztessék gazdasági szabadságra ; végre hazajött. A ministeriumban jót akarnak, ugy a földmivelésiigyi, mint a honvédelmi ministeriumban, azt tudom, de ez néha a végrehajtásban majdnem lehetetlenné válik. így pl. legújabban megjelent az •5000. számú honvédelmi ministeri rendelet, amely azt mondja, hogy »a szabadság kihallgatáskor előterjesztett kérelemre engedélyeztetik és a szabadság engedélyezése czéljából^ sem kérvényt szerkeszteni, sem községi bizonyítványt kiállítani nem szabad. Az a községi elöljáróság, mely kérvényt szerkeszt vagy bizonyítványt, kiállít, a legszigorúbban fog felelősségre vonatni.« Eddig az volt a szokás, hogyha valaki szabadságra akart menni, akkor odakünt a fronton jelentkezett a századparanosnokánál és a századparancsnok, ha elég szíves volt őt meghallgatni, azt mondta : édes fiam, hozzál nekem bizonyítványt hazulról, vagy bármiként igazold, hogy csakugyan megvan a földed, a gazdaságod. Mert végre ezt mindenki állithatja, annak a századparancsnoknak nincs módjában ezt máskéj) megítélni. De mi fog most történni, hogyha majd hazaír, hogy a parancsnok ur azt mondja, hogy elküld haza, de igazolni kell, hogy ennyi hold földem van, akkor vagy nem irnak neki semmit, vagy azt irják, hogy ezt nem szabad megtenni. Ez egy anomába, melyet okvetlenül meg kell világítani s vagy a rendeletet niegf el előleg módosítani, vagy a katonaságot megfelelőleg utasítani, hogy ezután az illető századparancsnok hogyan fogja elhinni az illetőknek, hogy tényleg ugy áll a dolog, azt nem tudom, de végre ez a t. kormánynak a dolga. Ezen mindenesetre változtatni kell, mert különben megeshetik, hogy a legigazságosabb gazdasági szabadságolások nem fognak megtörténni, ez pedig nagyon káros lesz a gazdaságra nézve. A másik dolog az, hogy a főszolgabírónak jogában áll, ha a mezőgazdasági szabadságra bocsátottak körülményei nem változtak, a szabadságot saját hatáskörében meghosszabbítani. Ez azonban csupán a legénységi állományra vonatkozik, a amint tisztekről van szó, meg kell tenni a rendes proczedurát, amely, fájdalom, elég hosszú. Mondhatom, hogy a ministerium eljárása ellen abszolúte semmiféle kifogást tenni nem lehet, de a lehetetlen közlekedési és postai viszonyok folytán pl. velem is megtörtént, hogy az október 13-án beadott kérvényt, hol a szabadság november 30-án járt le, november 30-án reggel kapta meg a honvédelmi lárczius 30-án, pénteken. 411 ministerium, ugy hogy a kereskedelmi ministeriumból külön küldöncezel küldték a honvédelmi ministeri referenshez, de ezt végre mindenkivel megtenni nem lehet. Oly nagyok a postai mizériák, hogy pl. hazulról Fehérvárra kilenez najüg mennek a levelek, járásom székhelyére hat-hét napig jönnek és mennek, ugyanez történik a hivatalos levelekkel is és minden ilyen felmentési ügy hetekig, hónapokig tart. Ezt valami módon egyszerűsíteni kellene. Miképen, azt a t. kormányra bizom. De tény, hogy ebből joghátrányok származnak. Előfordul akárhányszor, hogy egyesek beadják szabadságolási kérvényüket idejében, elintézi a jegyző, a főszolgabíró, a főisj)án, a ministerium, de épen az előbb jelzett postai ós közlekedési viszonyok gyarlósága következtében az illető hamarább kerül a menetszázadba s azzal a hareztérre, semmint neki a felmentés kézbesíthető lenne. Megtörténnek azután apró visszaélések is, a basáskodó manipuláns őrmesterek részéről. Nem akarok kázust csinálni abból, hogy például megjön a felmentés, de ott hagyja feküdni, miért, azt ő tudja. Beszélnek mindenfélét, én nem akarok mondani semmit. Ez azonban a kisebbik baj. De a nagyobb bajt, azt azzal lehet eliminálni, ha a felmentést utána küldenék az illetőnek a hareztérre is. Még egyet akarok felemliteni s ez a t. beiügyminister urat érdekli. Járásom legnagyobb községében volt békében jegyző, segédjegyző és két irnok. Tudja mindegyikünk, hogy a jegyzőnek ma legalább három-négyszer annyi dolga van, mint békében. Elvitték minden segéderejét, egyedül áll a jegyző, az öreg plébános jár neki Isten nevében segédkezni, hogy végleg el ne merüljön, A főszolgabíró, szigorú ember, az alispán, a főispán, szerény magam közbenjártunk a belügyministerium illetékes osztályában, hol belátták igazunkat s elküldték a kórvényt, mert közös hadseregbeli az illető, Bécsbe a hadügyministeriumhoz. A hadügyministeriumból intézkedés nem jön, háromszor sürgeti meg a belügyminister ur az intézkedést, legutóbb folyó hó 23-án sürgönyileg, semmiféle intézkedés nem történik, közben az illető segédjegyző ir nekem egy levelet, — és ez a punctum saliens — hogy arról értesítették őt Bécsből, hogy felmentését csak akkor fogja megkapni, ha őt előbb oryosilag megvizsgálják, ha pedig egészségesnek találják, akkor nem adják meg. Bocsánatot kérek, becsülök minden katonai hatóságot, de a magyar államfenség szempontjából határozottan tiltakoznom kell az ellen, hogy a magyar királyi belügyministernek azt a nyilatkozatát, hogy nekem erre a közigazgatási férfiura szükségem van, ott Bécsben akármicsoda rangú, vagy rendű katona, legyen az hadnagy, ezredes vagy bármi, felülbírálja és azt mondja, csak akkor fogom ezt honorálni, ha ezt az embert betegnek tartom és nem használhatom. Bocsánatot kérek, nemcsak a fronton küzdünk, itthon is küzdünk. A közigazgatásnak is meg "kell lennie és ha közigazgatási férfiút a bel52*