Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-723

412 723. országos ülés 1917 márczius 30-án, pénteken. ügyminister ismételten fel akar menteni, azt hiszem, ezt illik a hadügyministemek honorálni és nem szabad annak megtörténnie, hogy a belügyminister ur három sürgetésére mai napig sem kaptunk választ. (Helyeslés a szélsobaloldalon.) Nem akarom a t. ház türelmét továbbra is igénybe venni, csak arra kérem az igen t. minister urat, legyen kegyes az előadottakat megszívlelni és amennyiben hatáskörébe esik, a szükséges intézkedéseket maga megtenni, amennyiben pedig hatáskörén, túlmenne, szíveskedjék illetékes helyen ez irányban felszólalni. A jog, az igazság és az igazságosság megfelelő kiszolgáltatása vezetnek engem arra,, hogy ebben az irányban közérdekből felszólaljak. Ezért az igen t. honvédelmi minister úrhoz a következő kérdéseket bátorkodom intézni (olvassa) : »1. Van-e tudomása a t. honvédelmi minister urnak arról, hogy a felmentetteket, ha be vannak osztva már a menetszázadokba vagy elvitték őket pótkeretjüktől, többé el nem bocsátják, nekik a felmentéseket már nem kézbesitik? 2. Ha igen, szándékozik-e lépéseket tenni illetékes helyen, hogy a felmentetteknek felmentésük akár a hareztérre is utána küldessék és ők onnan elbocsáttassanak? 3. Mikép kívánja a t. minister ur 5000. számú rendeletének azt a részét, mely megtiltja az elöljáróságoknak szabadságolási kérvények és bizonyítványok kiállítását, összeegyeztetni a katonai parancsnokoknak azzal a szokásos eljárásával, hogy a rapporton gazdasági szabadságot kérőktől községi bizonyítványt kérnek?« (Helyeslés a bal- és a szélsobaloldalon.) Elnök : A honvédelmi minister ur válaszolni kíván. (Halljuk ! Halljuk !) Szurmay Sándor honvédelmi minister: T. képviselőház ! Alatta Árpád képviselő ur igen nehéz kérdést tett interpellácziója tárgyává. Vagyok bátor válaszomat a következőkben megadni. (Halljuk! Halljuk!) Nehéz e kérdés azért, mert hiszen egy szükséges roszszal állunk szemben, amelyet kiküszöbölni, mondjuk olyan módon, hogy a felmentéseket egészen beszüntessük, nem lehet, hiszen egészen helyesen mondja a t. képviselő ur is, hogy itthon is harczolunk, tehát itthon is szükség van bizonyos számú harezosra, itthon, az anyaországban, akik itthon küzdik ki a harezot. (Ugy van ! a jobbés a baloldalon.) De nehéz a kérdés azért is, mert két olyan érdekkel állunk szemben, amely egyaránt fontos és ez a két érdek a következő. (Halljuk ! Halljuk!) Amíg küzdő hadseregünk érdeke az volna, hogy minden egészséges ember, aki katonai szolgálatra alkalmas, ott künn legyen és ott teljesítsen szolgálatot, (Ugy van! Ugy van!) addig ugyancsak hadügyi, tehát állami érdek az is, hogy itthon is legyen bizonyos számú ember, akik itt végzik a munkát. (Ugy van ! balfelől.) Már most ha tekintetbe veszszük azt, hogy sok százezer emberről van szó és az országnak minden községe, minden városa, minden zuga érdekelve van, méltóztatik ugyebár látni, hogy ilyen nagy tömegeknél milyen nehéz pontosan megtalálni azt a határvonalat, amely mind a két érdeket egyformán szem előtt tartja és kielégíti. (Ugy van ! Ugy van !) Én ezzel a kérdéssel foglalkoztam talán a legtöbbet, amióta tárczámat átvettem és bátor vagyok álláspontomat ebben a tárgyban röviden és tömören a következőkben ismertetni. (Halljuk ! Halljuk !) Vitézül küzdő hadseregünknek feltétlenül szüksége van bizonyos számú harezolókra, akiket rendes időközökben rendelkezésre kell bocsátani, hogy a fogyatékokat pótolhassuk. Ezt megtettük eddig is, a jövőben is biztosan meg fogjuk tenni. (Általános élénk helyeslés.) Az én ideálom természetesen az volna, hogy minden ember, akit a jó Isten megáldott egészséges testtel, az legyverrel a kezében ott, az első vonalon harczoljon. (Élénk helyeslés.) Tovább megyek és azt mondom, érdeke annak az illető egyénnek is, hogy ne itthon, hanem ott teljesítse szolgálatát, azt a legnehezebb szolgálatot, amelyet csak egészséges ember teljesíthet, mert tény, hogy ott csak tökéletesen egészséges ember használható. (Ugy van! Ugy van!) Eltekintve attól, hogy nem méltányos, nem igazságos az, hogy amig egy egészséges ember — mondjuk —- az egész hadjáratot, vagy annak legnagyobb részét itthon tölti, addig az ő szomszédja, az ő barátja, az ő ismerőse, aki jóllehet talán idősebb nála, aki súlyosabb családi viszonyok között él, egész idejét ottkinn tölti, (Általános élénk helyeslés.) mondom, eltekintve attól, hogy ez méltánytalan, azt hiszem; az illető egyén jövője szempontjából is fontos ám az, mert hiszen a társadalom aszerint értékeli majd az embereket, ha a béke beköszönt és mindenkitől számon fogja kérni, hogy milyen szolgálatokat végzett a háború folyamán. (Ugy van! ügy van!) Ez a szempont is tehát azt kívánja, hogy igenis ott teljesítse a szolgálatot, nem pedig a mögöttes országban. Azt a szolgálatot pedig, amelyet itthon kell végezni, végezzék azok, akik — sajnos — valami testi fogyatkozás miatt arra a másik szolgálatra nem alkalmasak, (ügy van! Ugy van!) Amilyen jól és szépen hangzik ez az általános elv, sajnos, ezt ilyen tisztán nem tudjuk keresztülvinni, mert hiszen bölcsen méltóztatik tudni, hogy vannak bizonyos munkálatok, amelyeket az itthon vivott harezban kell elvégezni, amelyeket mással egyszerűen azért nem végeztethetünk, mert szakerőre van szükségünk ezen munkák végzésére, amely szakerő talán nem kerül ki amazokból, tehát bizonyos kivételeket már az állam és a katonaság érdekében kell, hogy tegyünk. De ezeken a kivételeken túl azt az álláspontot képviselném én mindig, hogy az itthonvaló harezot igenis vívják elsősorban azok, akik vagy innen, vagy túl vannak azon a koron, amelyből a hadkötelesek kerülnek ki, tehát a fiatalok, az idősebbek, a nyugdijasok, a nők, (Helyeslés jobbfelól.)