Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-722

372 722. országos älés 1917 r. fogja olvasni a megjelenő hírlapi czikkeket, melyek a fronton karczoló csapatok egészségügyi állapotáról, a veszteségek arányszámáról, a sebesültek gyógyítása terén elért eredményekről megnyugtató, sőt örvendetes eredményeket fognak közölni.. (Ugy van! balfelől.) Hiszen az interpelláeziómnak idevonatkozó része épen ennek az ügynek a szolgálatában hangzott el és saját véreinknek érdekében, ami hőseinknek érdekében szorgalmaztam azt, hogy az arra hivatott tényezők a tapasztalható visszásságokat szüntessék meg, a tapasztalható hibákat orvosolják, ha szükséges, szervezeti átalakításokkal és mindenütt a szükségelt és megfelelő erők és tehetségek alkalmazásával iparkodjanak az egészségügyi ellátást kifogástalanná tenni. Az általam felhozott adatok valók, igazak, azaz nem eltorzított adatok, hiszen azoknak kilencztized részét a fronton szolgálatot teljesítő orvosoknak és katonatiszteknek informácziója, személyes tapasztalata alapján állítottam egybe és az előfordult esetek, melyekre hivatkoztam, nem czáfoltathatnak meg a megjelenő hírlapi czikkek ismertetéseivel. Maga a t. ministerelnök ur is igazát adott abban nekem, hogy a visszásságoknak és a bajoknak alapokát, azok forrását abban kerestem, hogy a katonai orvosi karban a hivatalos rang az irányadó és ennek folytán olykor kevésbbé képes szakférfiak ragadták magukhoz a vezetést képzettebb szaktársaikkal szemben. En nem általánosítottam és nem kívántam az orvosi kar tagjainak működését lekicsinyelni. Azt nem lehet nekem imputálni, mert olyasmit soha sem mondottam, hogy az egész orvosi szolgálatunk és egészségügyi berendezkedésünk egy hajító fát sem ér. Sőt ellenkezőleg, én csak az adminisztratív bürokratikus rendszert kifogásoltam, mert ha a frontra, ép úgy mint sebesültjeinkhez és betegségben sínylődő, orvosi segélyben részesülésre szoruló katonáinkhoz kellő időben, kellő számban és megfelelő képességgel biró szakorvosokat állítottunk volna, ha a szanitaerikus intézményt már a béke idejében helyesen szerveztük volna, sok, nagyon sok drága vérünk lett volna megmenthető. (Igaz! Ugy van! baljelól.) Az orvosi kar iparkodott megtenni kötelességét, csak a beosztás volt helytelen és nem egy izben túlhalmozott. Nagy számban voltak olyanok is, kik a túlhalmozottan lekötött orvosok rovására csak representativ állást töltöttek be, holott szakképzettségük folytán gyógykezelhették volna az orvosi segélyre szoruló, betegeket. Orvoshiányról is sokat panaszkodtak, pedig épen a legutóbbi időben kaptam megbízható adatokat arról, hogy már a háború kezdetén, az első felhívásra, itt a fővárosban is számtalan orvos jelentkezett mély kötelességérzettől áthatva, hogy önzetlenül, odaadással szolgálja hazájának ezt a nagy ügyét és sokan közülök még ma is kerülő utakon tudnak csak eleget tenni ebbeli ideális czéljaiknak és törekvéseiknek. Dicsekvés számba menne, t. ház, ha elmondanám a polgári orvosok, köztük az orvosi tudomány hivatott képviselői, nemkülönben a közvetlenül árczius 29-én, csütörtökön. érdekeltek, a fronton küzdő katonák, Ausztriából is igen nagy számmal, hogyan honorálták felszólalásomat ; csak annyit kiváno"k elmondani, hogy még ez ideig minden katonaorvos, ki interpeMcziómat teljes szövegében elolvasta, elismerte azt, hogy az én kritikám nem önczél, nem általános vádaskodás, (ügy van! balfelől.) nem alaptalan panaszkodás (Ugy van! balfelöl.) és az én kritikám gyakorlásával semmiféle okot sem szolgáltattam a jószándéku, lelkiismeretes, törekvő katonaorvosoknak az elkedvetlenedésre. (Igaz ! Ugy van! balfelől.) Ami pedig azt illeti, hogy az orvosi kar érdemének tudjuk be, hogy a háború folyamata alatt a fellépett járványokat sikerült leküzdeni, —

: erre nézve nincs, de nem is lehet közöttünk véleményeltérés. Idevonatkozóan szinte jóleső érzéssel olvastam egy fiatal orvos barátomnak a harcztérről hozzám intézett levelét, melyben az időközben nyugdíjazott hadseregegészségügyi főnökének a fellépett járványok idejében kiadott parancsát idézi: »nincs más előírás az orvosnak ilyen előre nem látott borzalmas viszonyok között, mint jónak és okosnak lenni*. Levelében elmondja azt, hogy ennek az orvosnak a vezetése alatt az orosz fronton 1914-ben elnyomták a kolerát, hamar utána a vérhast, a tífuszt, majd a legrettenetesebbet, már preventive a kiütéses tífuszt, amely rettenetes betegség nagy pusztítást vitt végbe az azt gyógyító orvosok között. Minden vele foglalkozó orvos úgyszólván megkapta, az idősebbek nagyrésze belehalt, a fiatalabb orvosok közül is sokan elpusztultak, de a baj nem terjedt el a katonaság között. Azért volt ez így, mert az orvosok a menekülőktől agyonfertőzött, zsúfolt tömegszállásokba szálltak le, hogy elsősorban a bajok fészkét takarítsák ki; pedig tudták jól, ők maguk ilyen viszonyok között a kóros betegség ellen alig védekezhetnek. Ez az orvos barátom, különösen Hermann törzsorvost, aktív katonaorvost, a kassai egészségügyi intézetnek volt vezetőjét emliti, aki az ifjú orvosok élén járt és a végén maga is áldozata lett ennek a pusztító betegségnek. A legteljesebb elismeréssel adózom, t. ház, a katonai orvosi kar ilyen önfeláldozó tevékenységének, sőt azt mondom, az ilyen orvosokról ép ugy lehetne hőskölteményt irni, mint eposzt a halálmegvetéssel rohamozó vitéz magyar bakákról. (Igaz! Ugy van ! balfelől.) A hozzám érkezett sok, sok levél közül még egyet óhajtok — elfogulatlanságom teljes bizonyítékaként — felemlíteni. Dr. Fenyő Ármin honvéd főtörzsorvos, a 41. honvéd gyaloghadosztály egészségügyi főnöke, kit személyesen nem isinerek, fordult hozzám és az interpellácziómban foglalt egyik adatra, nehogy hasonló eset előfordulhasson, közelebbi felvilágosítást kért. Levélváltásunk eredményeképen legutóbbi levelében önérzettel írja, hogy nem- állunk az .egészségügyi "szolgálat terén a németek mögött, s ha alkalma lesz engem személyesen informálni, esetleg még arról is meg