Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-721

354 Í21. országos Ülés 1917 i nak azt a fáradságot, hogy kiteszi magát még bizonyos tekintetben malicziózus megjegyzéseknek is, de visszautasítja ezt a valótlanságot a történelmi igazság érdekében ? Hát rossz néven vehetik-e az urak azt, hogy én itt ma felállók és azt mondom, hogy t. horvát képviselőtársaim, önök itt ebben a hivatalos többségi feliratban, amely el is fogadtatott és amelyet ő felségéhez küldtek, történelmi valótlanságot állitottak, amely egyszerűen azért sem lehet államjogilag helyes, mert hiszen az azóta történtek, az 1723-iki pragmatika szankczió és különösen az 1868-iki egyezmény, még ha az állítás történelmi valóságként* létezhetett volna is, azt teljesen hatályon kivül helyezte, illetve, mint az amúgy sem létezett jogokat egyszerűen eltörölte. T. képviselőház ! Olyan uralkodónk van, aki mindenben tanújelét adja meleg, közvetlen érdeklődésének. Fel kell tennem róla, hogy ezt a többségi feliratot is a maga érdeme szerint fogja figyelemre méltatni. Vissza kell tehát utasítanom a kísérletet, hogy az ő ismereteit ilyesmikkel homályosítsák el. (Helyeslés balfelől.) Itt van egy másik rész a többségi feliratban, amelyben bennfoglaltatik az utalás az 1712-iki horvát pragmatika szankezióra. (Olvassa) : »welcher auch die Voraussetzung der Kroatischen pragmatischen Sanktion vom Jahre 1712 war, in der gemeinsamen ungarisch-kroatischen pragmatischen Sanktion vom Jahre 1723 zum Ausdrucke kam .. . stb.« Ahogy itt le van irva, minden egyes szava valótlanság, történelmi hamisítás, amely nem való másra, mint a közvélemény uszítására és annak a hitnek ébrentartására, hogy ne féljetek ti, horvát választóközönség, mi ugyan unionisták vagyunk, de Pliverics urnak és Tomasics urnak tanai alapján állunk és a nemzeti ideálok megvalósításáért küzdünk. Azt mondtam történelmi valótlanság. Ennek a kérdésnek megvilágítására nem hivathozom horvát történeti és államjogi Írókra, de nem hivatkozom a mi íróinkra sem, hanem hivatkozom külföldi írókra, pl. osztrák történelmi és államjogi írókra. Ezekre támaszkodva adhatom elő, hogy 1703-ban csinálta meg az uralkodó azt a bizonyos pactum mutuae suecesionist, azt a Hausgesetz-et, amely a női ágon való örökösödést meghatározta. Ennek a megalkotása ugy történt, hogy a Kamarillában, ahol ezt elhatározták, egyetlen egy magyar sem vett részt, sőt nagy súlyt helyeztek rá, hogy valahogy a magyarok erről tudomást ne szerezzenek. Mégis az történt, hogy akkor volt egy zágrábi püspök, gróf Esterházy Imre, akinek igen nagy összeköttetései voltak az udvarnál és aki összetoborzott maga köré egynéhány előkelő horvát urat és megrohanták a horvát országgyűlést.; Akkor ugyanis tárgyalások indultak meg a Habsburg-ház és a magyar nemzet között abban az irányban, hogy a leányági örökösödést elfogadtassák. irczius 2i-én, szombaioti. A magyarok mindenféle feltételeket állítottak' fel. Eklatáns érdeke volt az osztrák háznak, hogy itt valami lökést adjon a dolognak. A régi reczept szerint a horvátokat vették elő. Gróf Esterházy Imrét használták fel Zágrábban arra, hogy a hirtelen összejött horvát országgyűlés hamar egy határozatot hozzon, amelyben el van ismerve a Habsburg-ház leányágának örökösödési joga, még pedig korlátlanul, tehát nem ugy, ahogy az 1723-iki pragmatika szankczióban el van ismerve azaz csupán III. Károly, I. József és I. Lipót ágára vonatkozólag. Es nem is az volt benne, hogy a két állam kölcsönös védelemben részesitse egymást, hanem a nőági örökösödést ahhoz a feltételhez kötötték, hogy Krajna, Karinthia és Istria együttesen birtokoltassék Horvátországgal. (Mozgás balfelől.) Ez volt ennek a blöffnek, mert nem tudom másnak nevezni, a tartalma és ezt vitte fel egy négytagú deputáczió az udvarhoz. Most mi történt? A királynak természetesen érdeke volt akkor, hogy ezt kellemetlen színben tüntesse fel és olyannak, hogy — amint ma Túrba és Biedermann osztrák íróknak műveiben olvasható — ez az udvar, akarata ellen történt. A magyar közvéleményben természetesen ez a dolog óriási reczenzust keltett ; mindenki csodálkozott, hogy honnan veszik a partes adnexae et subjectae a jogot ehhez. Nem tudom, kinek van igaza? Én inkább haj lom a velenczei követ jelentése felé, aki megmondta, hogy a király mesterkedései, »arti«, folytán keletkezett ez a határozat. A király azután egy reskriptummal — ezt az összes történetírók leközlik — az iUetékes helyre, a magyar országgyűlésre utasította a horvát tartománygyülést. Már most mi történt a magyar országgyűlésen? 1715-ben a horvátországi képviselők és főrendek közbenjötte mellett meghoznak egy törvényt, amely kimondja azt, hogy a Habsburg férfiág magvaszakadtával a nemzetre visszaszáll a királyválasztás joga. Tehát a horvát küldöttek együttszavazása mellett — akik ezzel a határozott utasítással jöttek fel — jött létre ez a törvény, valamint később az 1723. évi pragmatika szankczió, amely nem is emlékezik meg a horvát puccsról. Most ellenben a többség hivatalos feliratában ö felségéhez fordult egy kétségtelen történelmi hamisítással. Erre is csak azt felelem, hogy ha az urak igy akarnak dolgozni, akkor mi szükség volt a testvéries egyesülésre? (Igaz ! ügy van! balfelől.) Vagy fordítsuk meg a dolgot. Méltó-e egy általam igazán tisztelt és szeretett, nagyrabecsült nemzethez, hogy ilyen eszközökkel dolgozzék és felabajgassa a közvéleményt és hogy nagy időkben ilyen dolgokkal traktálja Ő felségét. (Igaz! Ugy van! balfelől.) Vehetik-e önök rossznéven ezt, hogy ha mi ezeket a kísérleteket visszautasítjuk? Hogy meglássuk azt, hogy mi ennek a feliratnak tulaj dónképeni lényeges értelme, nézzük meg azt a passzust, amelyre az imént utaltam. (Olvassa.)•» . .. sondern festigt auch den Glauben in die Verwirklichung der kroatischen nationalen