Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-721

f&l, országos ülés l9lf márczuis Éd-én, szombaton. fiU Ideale im Ralimén der Monarchie und in der ungarisch-kroatischen staatlichen Gemeinsehaft.« Mik ezek a »nationale Idee«-k? Lássuk tehát a másik feliratot. Nem tulajdonitok minden egyes pontnak nagy jelentőséget, mert talán pillanatnyi íelhevülésben keletkezett a felirat. Nem veszem zokon a t. uraktól, hogy megrovási kalandban akarják részesiteni a felséget és azzal kezdik, hogy mikép merészkedett a banus utján nekik üzenni, mikor a szuverén horvát népnek joga van ahhoz, hogy Ö felségével közvetlenül érintkezzék, akit ők közvetlenül, szuverén akaratból választottak meg és akit annak idején külön koronáztak királyukká. Ez a koronázási kérdés is érdekes, örrökké a külön koronázást vitatják. Csak egyre nem tudtak még sohasem választ adni, arra, hogy ki tud egy horvát koronáról. A történelemben sohasem találkoztunk egy horvát királyi koronával. Erről nem is volt szó soha. Szent István koronájával koronázták meg mindig a királyt és ennek a koronázásnak a tényével lett királya ugy Magyarországnak, mint társországainak. A t. urak nem képesek ettől az álomtól megszabadulni és itt is ezzel kezdik. Mik tehát ezek a nemzeti ideák ? Itt jövök azután egy olyan pontra, amely, ugy látszik, a horvát testvérek politikájában is bizonyos fordulópontot jelent. Eddig ugyanis az ő trialista parlamentjük ugy működött, hogy Ausztriából bizonyos biztatásokat kapott. Folyton hivatkoztak az ő összeköttetéseikre, sőt, amint voltam bátor már jelezni, Ferencz Ferdinándnak, az elhunyt főherczeg trónörökös urnak a környezetére, sőt magára az ő egyéniségére is. Ma már azonban más a helyzet. Ma már ugy látjuk, egyenrangú ellenfelek az osztrákok is, ép ugy, mint a magyarok, mert az osztrákok is észbe kaptak, azok se akarják Krajnát, Karinthiát, Goriziát stb. olyan könnyen odaadni s ennek folytán egyszerre azok a derék osztrákok, akik hosszú időn keresztül egyebet sem élveztek, mint horvát dicsőítést velünk szemben és azok a derék osztrákok, akik a nyugati kultúrának az előharczosai, egyedüli letéteményesei voltak ebben az ázsiai monarchiában, — legalább is horvát testvéreink szerint — eddig, azok egyszerre épen olyan halálos ellegségükké váltak és ép ugy meg lesznek támadva az ő zsaroló, kizsákmányoló és nem tudom miféle politikájuk miatt, mint mi. Ez fordulópontot jelent a horvát politikában. Eddig egységesek voltak a velünk szemben való gyűlöletben és harczban. Ma abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy húron pendülünk a mi osztrák szomszédainkkal, ma már a horvátok egységesek lettek a velünk és az osztrákokkal szemben való gyűlöletben is. Ezt ez a felirat szó szerint meg is mondja. Én csak a végét fogom felolvasni, ahol nem kevesebbet követelnek a felségtől, mint azt, hogy az eddig titkosan működött trialista parlamentet most nyilvánosan hivja össze és az legyen hivatva megalapozni az uj közjogi berendezés elveit, még pedig ugy, hogy abban részt vegyenek Magyarország és társországainak délszláv képviselői, valamint az osztrák délszláv képviselők, nemkülönben a még meg nem határozott államj ogi viszonyban lévő Bosznia-Herczegovina képviselői. Azt mondja a felirat (olvassa) : »Deswegen erscheint dieser Sabor vor Euerer Majestät mit der ergebensten Bitté, Ew. Majestät mögé, sobald dies dieser Krieg gestattet, die Abgeordneten aus allén kroatischen und slovenischen Ländern in die Hauptstadt Zagreb zur Beratung einberufen. Dieser neue allgemeine Sabor des kroatischen Königreiahes wird die Aufgabe habén . . .« stb. t. i. a magyar állammal és az osztrák állammal szemben való viszonyt megállapitani. Nem akarok tovább terhére lenni a t. háznak. Csak annyit kívánok konstatálni, hogy mióta az 1868 : XXX. t.-czikk megalkottatott, azóta a horvát közvélemény mindig egységes volt abban a felfogásában, hogy azt nem respektálja, azt pusztán csak egy olyan lépcsőfoknak tekinti, amelyen keresztül azon túlmenő államjogi engedményeket kivan magának biztosítani. Egységes volt a horvát közvélemény a mai napig abban, hogy mig a magyar testvérek részéről a kiegyezés rendelkezéseit lojálisán szankczionálták, addig ők a történelmet meghamisítva, irányunkban gyűlölettel viselkedtek és e gyűlölet kitörése jut kifejezésre minden egyes politikai cselekvésükben. Amint beszédem elején mondottam, nem tartom egészen helyesnek, ha ilyen sporadikus eseteket a jelen időkben talán érdemükön túlbecsülve teszünk megbeszélés tárgyává. Azonban értékesek és becsesek ezek az esetek annak megvilágítására, hogy Horvátországban mi a jövőben aligha számithatunk olyan testvérnemzetre, amely velünk az 1868 : XXX. t.-czikk alapján tényleg testvériesen óhajtana együtt dolgozni. Azt hiszem, inkonzekvens lennék önmagamhoz, ha ennek tárgyalására most rátérnék. Azonban azt hiszem, talán előveszik ők is — mondjuk — a jobbik eszüket és be fogják látni, hogy sem mihozzánk, sem ő hozzájuk a nagy közös történelmi múltra és az igazán szép, mondhatnám közös nemzeti tulajdonságokra való tekintettel nem ez a politika az illő ahhoz, hogy ők az ő államjogi viszonyukat megváltoztassák. Tessék bevárni a nyugodtabb időket, tessék bevárni azokat az időket, amikor békében nyugodtan tudjuk egymással nézeteinket kicserélni. Viszont méltóztassanak megengedni, ha itten mi ezeket a kérdéseket kötelességszerűen tárgyaljuk. De kérdem, kit tegyünk mi itt felelőssé azért, hogy Horvátországban ilyen jelenségek előfordulhatnak? Méltóztassanak nekem megmondani, ha ott a horvát országgyűlés többsége egy hivatalos feliratban, melylyel a bán magát azonosítja, melylyel teljesen egyet kell hogy értsen, olyasmi foglaltatik, ami egész bátran nevezhető hűtlenségnek az 1868: XXX. t.-czikkel szemben : nekünk, kivált az ellenzéken, nincs más lehetőségünk, mint a ministerelnököt tenni felelőssé ezért a 45*