Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-720

720. országos ülés 1917 Gr. Apponyi Albert: Nem kérem ! A viribus unitis jelszó ellen semmi kifogásom nincs, de legyenek viresek és a viresek fejlődhessenek itten is, ottan is szabadon ; ne a gyengeségek egyesittessenek, ne az egyik oldal gyengesége és inferioritása perennáltassék. (Ugy van! baljelől.) Nem a viribus unitis jelszava diadalmaskodik, hanem diadalmaskodik a nagyosztrák elmélet az ő közgazdasági felfogásával. (Ugy van ! halj elől.) Diadalmaskodik a »Wirtsehaftliche Einheit«-ről szóló az az elmélet, amelynek hivei, sajnos, az osztrák közvéleményben és az osztrák szakirodalomban is túlnyomó többségben vannak. Ez egyik nehézsége a kölcsönös megértésnek. Ha elolvassuk és figyelemmel kisérj tik ennek az egész mostani közgazdasági közeledésnek az irodalmát Ausztriában, alig találkozunk osztrák Íróval, aki ezzel a kérdéssel foglalkozna, egyáltalán figyelmébe venné azt a lehetőséget és azt a tényt, hogy Magyarországnak ezen a téren szabad elhatározási joga van. (Ugy van! halról.) Mindnyájan ugy írnak, mint hogyha Ausztriának és Magyarországnak közgazdasági tömörülése, közgazdasági egysége egy meg nem támadható tétel volna. Sőt megtörtént az, hogy midőn egy német közgazdasági iró, Eulenburg berlini tanár, felvetette azt a kérdést valamely tárgyalás alkalmával, hogy nem lehet itt figyelmen kivül hagyni azt, hogy Magyarországnak és Ausztriának alkotmánya szerint még kétséges dolog, hogy vájjon Ausztria és Magyarország arra fogja magát elhatározni, hogy egységes vámterületet képezzenek, vagy külön vámterületet, akkor nem kisebb ember, mint a különben igen nagy tekintélyű Filipovics bécsi tanár meg akarta leczkéztetni ezt a berlini tanárt, azt mondván neki, hogy teljes tévedésben van az ur, nem ismeri a pragmatika szankeziót, (Mozgás és derültség a baloldalon.) mert annak alapján Magyarországnak ehhez nincs joga. Mire azután a német tanár igen helyesen replikázott, hogy ugy látszik az ő osztrák szakkollégája nem ismeri a pragmatika szankeziót, mert a pragmatika szankezióban erről egyáltalán egy árva betű sincs és ebből kifolyólag ennek ép az ellenkezőjót állapitja meg az 1867 : XII. t.-czikk, tudniillik azt, hogy a vám- és kereskedelmi ügyek közössége nem folyik a pragmatika szankezióbói. Ezt a hátteret nem lehet figyelmen kivül hagyni akkor, amikor mi egy húsz éves közgazdasági kiegyezésbe megyünk bele. Nem hagyhatjuk figyelmen kivül, hogy micsoda tendencziák diadala ez, elvi és praktikus diadala is, mert ha Magyarországon megrögzöttekké válnak húsz esztendőre ezek az állapotok, akkor húsz esztendő múlva nem tudom, honnan fogják venni a nemzeti köztudatból azt az erőt, hogy megint feléledjen a teljes közgazdasági önczéluság gondolata. (Ugy van ! baljelől.) Polónyi Géza: Harmincz éves korhatár mellett ! Gr. Apponyi Albert; Rendkívül komoly dologról van itt szó. Ez alapvető felfordulást jelent. EÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. xxxv. KÖTET. márczius 23-án, pénteken. 329 Itt nem a jelenlegi állapot prolongálásáról van szó, hanem arról, hogy átmenjünk a húszéves vámközösségi cziklusok epochájába. Tehát nemcsak a jelenlegi állapotnak, a jelenlegi helyzetnek — mondjuk — a prolongálásáról van szó, hanem arról, hogy ez a megállapodás Magyarország önelhatározási jogát sokkal súlyosabb módon nyirbálja és szükiti meg és olyan elméleteknek a diadalát jelenti a konnekszió által, amelyekkel — hiszem és gondolom — önök sem rokonszenveznek. Ebbe belemenni, anélkül hogy a nemzet erre megkérdeztessék, anélkül, hogy a nemzet erre akaratát nyilvánítsa, ez olyan hallatlan dolog, amit én semmivel sem tudnék megindokolni, amit, amint arra rá fogok térni, semmiféle nehézséggel szemben meghajlással elfogadni nem tudnék. (Elénk helyeslés és tetszés a baloldalon.) Hogy a problémának nemcsak formai, de tényleges jelentőségét is megvilágítsam, csak néhány tételre leszek bátor a t. képviselőház figyelmét felhívni azoknak pótlására és kiegészítésére, amikre a most napirenden lévő vita során elmondott beszédemben már ráutaltam. Azt akarom ezzel illusztrálni, hogy mi itt rendkívül nagy gyakorlati problémával állunk szemben, egy problémával, amelyről ugy könnyedén elnyilatkozni, amelyet így titkos tárgyalásokban elintézni, amelynek megoldását igy a nemzet nyakába húzni nem lehetséges. . Hiszen azt mondhatnák, hogy az eddigi közgazdasági rendszer, közgazdaságunk eddigi alapjai olyan fényes eredményeket produkáltak, hogy nem képzelhető józan ember, aki ezeknek megbolygatására gondolna. Ha ez igy volna, akkor megengedném, hogy csak formailag lenne kifogásunk. De ez nincs igy. (Igaz ! Ugy van ! a baloldalon.) Én már utolsó beszédemben rámutattam számadatokkal, hogy az iparczikkekkel való ellátás tekintetében a mi függésünk Ausztriával szemben évről-évre nő és hogy ezzel semmiféle arányban nincs a mi kivitelünknek fejlődése Ausztriába. (Ugy van! balról.) Akkor ezeket a számokat akkép csoportosítottam, amint azok az én tételemre nézve a legkedvezőtlenebbek, t. i. érték szerint. Ha a sokkal megfelelőbb módon, nem érték, hanem darabszám, illetve súlymérték szerint csoportosítom ezeket az adatokat, akkor még kirívóbbá válnak azok az eltolódások, amelyek a kölcsönös forgalmi viszonyokban a mi hátrányunkra előállanak. Hogy sok számmal ne fáraszszam a t. képviselőházat, én az ipari termékek terén csak a két legkiadóbb csoportot veszem, a teksztilipart és abban a pamutárukat és gyapjuárukat és a vasipari termékeket egyfelől, a kivitelben pedig a gabonát és lisztet és a vágó- és igásmarhát, ami együttvéve. Ausztriába való kivitelünknek több mint 60%-át teszi. S ha nem érték szerint állítjuk egymással szembe a növekedést, hanem darabszám és súly szerint, azt fogjuk találni, hogy pamutárukban 1900-ban — ez évet hasonhtom össze 1913-mal — a Magyarországba az összes államokból való be42