Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-720

műrczius 23-án, péntekén. m 7'2Ő. országos ülés Í9Í7 Most azt kérdem én, tulajdonképen hova vitték azt a rekvirált készletet? Azt kellene feltételeznünk, hogy legelső sorban katonáink részére rekvirálnak, mert hiszen kívánatos, hogy a katonaság jól tápláltassék. A haroztéren rájuk váró munkákat gyönge testtel, üres gyomorral bizony nem szívesen végzik. Azonban azt kell látnunk, hogy katonáink élelmezése az elképzelhető legnyomorultabb. Egy kenyeret kapnak egész hétre és az is fekete, sületlen, kovásztalan, valami feketeség, amitől elundorodik az ember és még az éhes katona szájából is kifordul. A szegény katonák az egyes házaknál koldulni kénytelenek kenyérért és a gazda kénytelen őket elutasitani a házától, mert báró Kürthyék elvitték a búzáját. (Ugy van! balról.) Orosházán is volt vagy 8000 katona e télen át. A mi megehető volt, azt megették, mert igazán éheztek szegények mint a farkasok és ugy néztek ki, mint a gereblyék. Az embert szégyenérzet fogta el, amikor látta őket és látta az egészségtől duzzadó muszka foglyokat. Kern kaptak azok a szegény katonák egész télen át egyebet, mint savanyukáposztát. Hova megy hát akkor a mi rekvirálásunk ? Idegen országba megy, Ausztriába és Németországba. Közvetlen tudomásom van róla, hogy Néországban a vendéglőkben még ma is két zsemlét adnak a kávéhoz; annyi dohányuk van, amennyi jól esik, vásárolhat mindenki minden korlátozás nélkül. Micsoda bolond intézkedés az, hogy tőlünk elveszik azért, hogy mások duskálkodh ássanak, amíg mi éhezünk és nélkülözünk? (Ugy van! balfelöl.) Mi vagyunk a gabonatermelő és dohánytermelő ország, de mások szívják el a dohányunkat és mások eszik meg a kenyerünket. Ezek tűrhetetlen állapotok. (Ugy van! balról.) Nem csoda, ha a németeknek olyan fogalmuk van rólunk, hogy mi valami tehetetlen czigány és tökéletlen faj vagyunk, mert ilyesmit csak az a nemzet tür el, amelyik csakugyan ehhez a fajzathoz tartozik. De ha nem kapnak enni szegény katonáink, hát talán kárpótolja őket a kormány máskép. Halier István: Választójoggal! Bikádi Antal: Igen, választójoggal. Azt szeretnők, ha legalább a hazatérő hősök kellő elismerésben részesülnének. E tekintetben azonban nem valami szép kilátásaink vannak. Akik meghalnak, azok nevét feljegyzik, az életbenmaradottakról azonban a kormány ugy gondolkozik, hogy aki életben marad, az örüljön azért, hogy életben maradt, elég jutalom az. Csatlakozom azon t. képviselőtársaimhoz, akik azt kívánták, hogy a harcztérről hazatérő hatónak választójogban részesittessenek. Ez a legkevesebb, amit nekik nyújthatunk. (Igás! Ugy van! a baloldalon.) Nem jutalom ez, de elismérése annak, hogy férfiak voltak a legnehezebb küzdőtéren és megállják helyüket itthon is, ahol kisebb feladattal kell megbirkózniok, mint a harcztéren. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Sok komoly okot hoztak fel képviselőtársaim arra, hogy a katonák választójogot kapjanak, különösen rámutattak, hogy a háború után óriási elégedetlenséget fog kiváltani az, ha a harcztéren küzdök a választójogot meg nem kapják, hogy e fölött a kérdés fölött nem lehet majd egyszerűen napirendre térni, mert a tömegek követőleg lépnek fel és amit nem adunk meg nekik szép szerrel, ki fogják kényszeríteni erővel. (Élénk helyeslés a bal- és a szélsöbaloldälon.) Nem tudom, így lesz-e. Félek : nem lesz így s hogy a ministerelnök ur lélek; tani következtetése majd jobban beválik. O tudniillik arra számit, hogy akik a háború után haza kerülnek, csakugyan örülni fognak, hogy épségben hazakerültek, kifáradtak lesznek és a nagy munka után pihenni akarnak, nem pedig itthon a békében újra felvenni a harczot, újra nyugtalanítani lelküket uj izgalmakkal. Valószínűleg, hogy a háború után az uj választások mindjárt megejtetnek, amikor a hazatértek közül nem vágyódik ujabb harczokra senki. Ha ezt a választást megúszta a kormány és vagy ő vagy hozzá hasonlók jönnek ide vissza, akkor időt nyertek, az idő pedig élet. Polónyi Gréza t. képviselőtársam a koronázással kapcsolatosan a kitüntetéseket tette szóvá, vagyis inkább azt, hogy ki nem kapott kitüntetést, s itt felsorolta a zsidókat, a szabadkőműveseket, a czigányokat, a függetlenségi és néppárti politikusokat. Egyet azonban kifelejtett, pedig ezzel egészítette volna ki a névsort: kifeledte a magyar nemzetet. Pedig a magyar nemzet gyönyörű konczertet "adott a koronázáshoz, nem Buda várában, hanem kinn a harcztéren, ahol szemben állt az ellenséggel, ahol nem lohasztja bátorságát sem eső, sem hó, sem vihar, ahol patakokban ömlik a honfivér a honért és királyért, azért a királyért is, aki csak most lett királyunkká. A magyar nemzet nem kapott kitüntetést. A ministerelnök ur nem tartotta érdemesnek e tekintetben előterjesztést tenni. Az e háborúban kifejtett magyar katonai erények, az önfeláldozás és a sok pusztulás nem eléggé imponált neki. Pedig sohasem volt alkalmasabb pillanat, sohasem volt nagyobb jogezime Magyarországnak az alaptörvényekben lefektetett jogainak intézményekben való biztosítására, mint a koronázást megelőzően. (Ugy van! balfelöl.) Mily nagyszerű, mily felemelő lett volna, ha Tisza nem a pártokkal való egyenetlenkedésben leli kedvét, hanem levezekli minden eddigi bűnét, kezet nyújt az ellenzéknek, minden szerepet játszó politikusnak szive-lelke összedobban az ország szabadságának, törvényes jogainak védelmében, együtt mennek a trón örököse elé és így érik el azt mindnyájunk boldogulására, amiért eddig egymás ellen, sőt a királyi hatalom ellen is küzdöttünk. Nem történt meg. Tisza