Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-720

720. országos ülés 1917 merítette. Tudomásom van róla. Tudom, hogy a ministerelnök ur a jó magyar nótát szereti; szeret a czigánynyal nótákat húzatni és szereti a népköltészet remekeit. De azt hiszem, nem elég az országnak, hogyha pl. az erdélyi pusztulás után — amelyet az igen t. ministerelnök urnak súlyos mulasztása folytán kellett szenvednünk (Igaz ! TJgy van ! balfelöl.) épen azért, mert ez a képviselőház nem adhatja meg a ministerelnök urnak azt a súlyt, amelylyel szavát illetékes helyen érvényesíthetné — ellmzatja, hogy: »No de sebaj, több is veszett Mohácsnál!« De nem vigasztal meg az sem, hogyha amikor a népjogok kiterjesztéséről van szó, azzal a nótával él, hogy: »Zörög a szél a haraszton, Nem kapok én a paraszton.« Mert az a paraszt maga az élet, amint azt nagy magyar költőink nem egyszer megénekelték. (Tetszés és helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) T. képviselőház! Honfitársaink nem azzal a gondolattal küzdenek, hogy majd amikor szabadulnak a háború szenvedéseitől, azért valami jutalom vagy fizetés fog nekik járni. Teljesitik a maguk kötelességét, de azért, mert ily nagylelkűek, e nagylelkűséggel nem szabad visszaélnünk. ISÍem szabad azt mondani, hogy az a magyar megteszi úgyis mindig a maga kötelességét, nem kell, hogy megjutalmazzuk őt, sőt ez talán sértő volna rá nézve. Aki a nép sorsát igazán szivén viseli, annak meg kell tenni minden intézkedést arra nézve, hogy Magyarországnak ez a jótékony népe itthon maradjon, földjét lankadatlan buzgósággal művelje s a boldogulás mindazon előfeltételeihez hozzájusson, amelyek szerint ezt a munkásságát tovább folytathatja. Ezt ettől a háztól nem remélhetjük, csak akkor, ha be fog következni az, hogy a törvényhozás megteszi ezeket az intézkedéseket, hogy magát a törvényhozást olyanná teremti, alkotja át, amely ezen jogok gyakorlására biztosítékot nyújt, amely nemcsak nagylelkű lesz, hanem olyan méltánylással tud lenni ezen jogok iránt, hogy meg tudja teremteni mindezen intézményeket. Hiszen nézni könytelen, száraz szemmel, hogyan vándorol ki a nép Amerikába, a föld túlsó oldalára, holott itt ezer meg ezer kereseti alkalom volna, latifundiumok kínálkoznak, melyek a földmivelésre módot nyújthatnának a nép minden fiának, a milliók minden atomjának és megélhetésüket, boldogulásukat, jövőjüket biztosithatnák; elzárkózni ez elől — ezt mentegetni poétikus felfogása mellett, de ez nem igazi szeretete a népnek, mert az a nép itthon akar boldogulni. (TJgy van! balfelöl.) Most, hogy a háború különben is megritkítja ezek sorait, kétszeres erővel nehezedik a képviselőházra, mint a törvényhozás kezdeményező tényezőjére az a belátás és kötelesség, KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXV- KÖTET. •árczius 23-án, pénteken. 313 hogy ennek a népnek a boldogulását lehetővé tegye. Ez pedig másként nem volna elérhető, mint a választójognak tisztességes, becsületes kiterjesztésével, mondjuk ki egyenesen: az általános, egyetemes, eeyenlő és egyénenként gyakorlandó választójoggal. ÜSTincs szükség semmi más eszközre, a választójog szabad gyakorlatának korrektivumául. Mindazok, akik ilyenekhez folyamodtak, annak helytelenségét, hiszem, hogy azóta belátták. Mikor az u. n. nemzeti kormány alakult a volt darabont-kormány után, mely az általános, egyenlő titkos választójoggal akart a nép előtt kedves lenni s olyan választójogot csinált, amely négymillió embernek adott volna szavazati jogot, — akkor meg akarták ezt a számot tartani, de a számtani műveletek olyan nagy mechanikájával, amely ismét a polgári egyenlőségnek rovására történt volna s ezért nem is lett abból a kísérletből semmi. De bármi volt a helyzet a háború előtt, népünknek mostani magatartása meggyőzhetett minket arról, hogy a választójog korlátozása céljából követett rigorózus szempontoknak háttérbe kell szorulni az önfeláldozó készség, sőt önfeláldozás azon foka mellett, amelyet népünknél ma tajmsztalunk. Lehetetlen azokat, akik mindent áldoznak a hazáért, a nemzetért, elzárni az elől, hogy saját sorsuk jövő intézésébe a beleszólás^ jogával bírjanak. En a választójogot tulajdonkóp nem is jognak, hanem kötelességnek tekintem. Amint kötelessége egy család minden arravaló tagjának, hogy munkásságával hozzájáruljon a család fentartásához, ép ugy kötelessége a nagyobb családnak, a családok összességének: nemzetnek, államnak megadni a jogot minden polgára részére, hogy saját állama sorsának intézésébe mindenkinek beleszólása legyen, aki tud hozzá, ért hozzá, akinek megvan hozzá az érettsége, a képzettsége, a munkaereje. Elvégre magának az államnak és nemzetnek sorsa magával hozza az egyes családok sorsát s ahogy intézik a családok sorsát, ugy intéződik az állam sorsa is. En tehát ezt nem tartom pusztán jognak, hanem kötelességnek is tartom. És nem tekintem ajándéknak, amit nagylelkűségből adunk, sem csere tárgyának ezt a jogot, hanem oly kötelességnek, amelyből mindenkinek ki kell vennie a maga részét. Azt mondja a ministerelnök ur: akik a nemzetért harczoltak, megvédték az országot, akik mentő munkát vittek véghez, azokkal szemben azért nem kell jogok adásával fellépni viszonzásul, mert hiszen, ha minden mentőnek hasonló természetű jogkiterjesztés lenne a jutalma, akkor azt a kiskorú, 12 vagy 14 éves gyermeket is meg kellene jutalmazni, aki valakinek az életét megmentette. Ez igazán szofisztikus okoskodás s akkor ne is a 12 vagy 14 éves gyermeket hozta volna fel, hanem mondta volna, hogy a new-foundlandi • • 40