Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-695

74 695. országos ülés 1917 február 7-én, szerdán. gondolkozik, hogy készítsenek műemlékeket, megmutatja a jó szivét, megmutatja a jó példát, de ha anyagi segítség kell hozzá, ő egy fillért sem ad. Tekintettel a törvényjavaslat indokolására, amely szerint a vagyonosabb községek és városok monumentális műemléket, a szegényebb sorsú községek vagy városok pedig csak egyszerű jelzőtáblákat tartoznak felállítani, bátor vagyok egy határozati javaslatot benyújtani arra vonatkozólag, hogy a t, ház utasítsa a kormányt, hogy mivel egyforma szolgálatot teljesítettek a hősök, akik a csatatéren elesnek a haza védelmében, az ország minden községében — a városok kivételével — egyforma műemlékek legyenek felállítva és azoknak a hősöknek neve mindenütt egyformán legyen megörökítve. Szükségesnek tartom ezt azért, hogy ne legyen Magyarországon kétféle osztály, ne legyenek szegényebb, kisebb hősök és gazdagabb, nagyobb hősök aszerint, amint azt az illető község anyagi ereje elbírja. Határozati javaslatom igy szól: (Olvassa.) ^Határozati javaslat. Mondja ki a képviselőház, miszerint az elesett hősök neveit megörökítendő műemlékek az ország minden községében egy minta szerint egyforma alakban állíttassanak fel és ahol a községek ezt anyagilag nem bírnák el, ott az állam anyagi támogatást nyújtson.« Ha a kormány a határozati javaslatomban foglaltakat magáévá tenné és ha a t. ház a határozati javaslatot el is fogadná, még mindig nem tettünk eleget a hősök emlékének, mert nemcsak arra van szükség, hogy a halottak emlékét dicsőségesen megörökítsük, hanem a hátramaradt családok gondozására is gondoljunk. Az a katona otthagyva családját, családi boldogságát, kis vagyonát, elment a lövészárokba, de nem láthatta többé viszont hozzátartozóit, mert hősi halált halt; és mikor mindezt a haza megvédése érdekében és családi boldogságának fentartása reményében tette, nem látok egy lépést sem, amely az e hősök családjairól való gondoskodást előírná, va.gy pedig maga gondoskodnék róluk. Nevezeteseid a legelső dolog a harcztéren elhalt hősök árváinak gondozása. Sajnos, hogy saját vármegyém egyik körjegyzőségében is előfordult, hogy jómódú egyének havonként 60—70 koronát kaptak, szegény emberek pedig havonként 30 koronát, ami a megélhetéshez nem elég, a meghaláshoz pedig sok. Meg is mondom az illetők nevét. Pat községben Darab János községbiró leánya, aki jómódú gazda, kap 60—70 koronát, Sand községben Tóth Jánosné, aki őszszel 3000 koronát kapott borért s akinek két gyermeke itthon, az ura a fronton, szintén 60—70 koronát, ellenben Mózes Józsefné, akinek két apró gyermeke és munkanélküli siket mostoha anyja van, havonként 30 koronát kap. Én a főbírói hivatalhoz fordultam, aki áttette az ügyet a jegyző úrhoz, az pedig ismét egy jegyzőkönyvet állított Id, hogy az illető anyagi viszonyai rendezettek, megélhetése biztosítva van. Ezt látva, újból a főbíróhoz fordultam. Azt is mondta nekem, hogy nyújtsak be egy kérvényt a pénzügyigazgatósághoz, az majd megvizsgálja a dolgot. Én azt hiszem, ha a belügyminister ur kibocsátott volna egy rendeletet, amely szerint azok a közigazgatási tisztviselők, akik a ministeri utasításnak nem megfelelően járnak el a segélyek körül, fegyelmi utón elveszítik állásukat, nem fordulnának elő ilyen esetek. Én tehát arra kérem mélyen t. minister urat, hogy indítson a most említett ügyekben vizsgálatot, de általában ő, akiről meggyőződtem, hogy hű pártfogója az árváknak, hasonló ügyekben járjon el teljes szigorral. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Mi történik, t. képviselőház, azokkal a hősökkel, akik mint rokkantak kerülnek haza? Ha jól emlékszem, már voltak indítványok a tekintetben, hogy azoknak a rokkantaknak, akik iparosok, az állam nyújtson segítséget, ha pedig hivatalnokok, akkor az övék legyen az elsőbbség; a rokkantak 70%-a azonban mezőgazdasággal foglalkozik; egy lépést sem láttam aziránt, hogy ezeknek bérletek biztosíttassanak; pedig azt a földet családjaik megművelhetnék és ők abból szépen megélhetnének. Én nemzeti szempontból követelem, hogy minél előbb nyújtson be ebben az irányban javaslatot a kormány, hogy ily módon tarthassák fenn életüket azok, akik életüket voltak készek a haza oltárán feláldozni. Igazán szomorúan kell tapasztalnom, hogy odafejlődik hazánkban a földbirtokpolitika, hogy vagy bérletek utján, vagy örök eladási formában nem a nép kezére jut a föld, hanem a bankok és egyes vidéki nagy pénzemberek kezére. Az én vármegyémben a beleznai birtokot egy német nagy tőkepénzes vette meg, a-héthelyi uradalmat, valamint a gróf Károlyi-féle uradalmat pedig a német bank vette 50 évre bérbe. Miért nem lép közbe az altruista bank, vagy a kormány és miért engedi igy a földet.át az idegen tőkepénzesnek? így aztán ha a kisebb osztály szaporodik, kénytelen vagy kivándorolni, vagy elszegődni béresnek. Hiszen olvastam már röpiratot is arról, hogy akinek 50 holdja van, az nyomorog, aki pedig az uradalomnak bérese, az dúskál mindenben, sőt még nyugdíjra is van igénye. Hát, t. ház, én nem ismerem azon rendeletet, amely a nagyobb gazdát kötelezné, hogy amikor ott szolgál az a cseléd nála bizonyos éveket, köteteles legyen neki nyugdijat adni. Mindössze az u. n. balesetbiztosítást ismerem, amely baleset után havonként tiz koronát állapit meg az illető részére egy éven keresztül, ugy hogy 120 koronával anpak minden igénye ki van elégítve. Annak a hősnek, aki miérettünk mint félisten küzd, nem arra lesz szüksége, t. ház, hogy érdemét elismerjük puszta szóval, hanem megélhetésre, hogy igaz legyen,. amit a nagy Széchenyi mondott: azé a haza, akié a föld. (Helyeslés a szélsobaloldalon.) Most pedig azzal találkozunk, hogy idegen kézre vándorol a magyar birtok. Ez pedig útját vágja minden szorgalomnak, mert ha a nagytőke veti rá magát a földre, akkor el van zárva a középosztály is