Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-694

60 694. országos ülés 1917 február 6-án, kedden. Szepesházy Imre jegyző: Gróf Károlyi Mihály. Gr. Károlyi Mihály: T. ház ! Teljesen át vagyok én is hatva és azt hiszem, mindnyájan át vagyunk hatva attól, hogy ugy a magyar képviselők, mint általában Magyarország legeslegnagyobb hálával, a legeslegnagyobb elismeréssel tartoznak azon hősökkel szemben, akik küzdenek és alak elestek. Hiszen, t. ház, itt különbség köztünk nem lehet. A különbség köztünk legfeljebb abban állhat, hogy én keveslem azt, ami ebben a törvényjavaslatban van, én azt tartom, hogy az nagyon szegényes dolog a hozott áldozatokkal szemben ós azt tartom, hogy az óriási erőfeszitéssel szemben egyszerű vállveregetés az, amit mi törvénybe iktatunk és hogy ezekkel az emléktáblácskákkal az ügyet elintézni nem lehet. Nekem az a véleményem, hogy ha ilyen óriási erőfeszítésre ezzel válaszol a magyar jnarlament, ez valóságos gúny, ez valóságos kihivás. (Ugy van ! Ugy van! a baloldalon.) Mielőtt azonban, t. ház, beszédemben tovább mennék, legyen szabad egy dolgot előrebocsátanom. Nevezetesen legyen szabad csodálkozásomat kifejezni afelett, hogy amikor itt az elesett hősök emlékéről és a küzdő hősök jutalmáról van szó, hogy akkor épen arról a pártról, amely a törvényjavaslatot benyújtotta, egyetlenegy szónok sem szólal fel a javaslat mellett. Hiszen mi, az ellenzék, itt mindazokat az argumentumokat felhozzuk és fel fogjuk hozni, amelyeknél fogva keveseljük azt, ami a törvényjavaslatban van, de azokat az argumentumokat, amelyek szerint az elegendő, amelyek szerint ezzel a tartozás ki van fizetve, azokat az argumentumokat nem halljuk, néma csend van, legfeljebb az előadó ur szavait hallottuk, aki, elismerem, hogy nagyon ékesen szólt, elismerem, hogy gyönyörű mondatokban fejezte ki lelki érzelmeit, hanem tárgyi, kézzelfogható dolgokat ez a törvényjavaslat nem hoz, inert én azokat az egyszerű síremlékeket lényegben nem tartom kézzelfogható dolognak, mert ezek elenyésző csekélységek. A törvényjavaslat két részre osztható. Az első rész beszél az élőkről; azokról, akik most is küzdenek és akik, adja Isten, hogy egészségesen visszatérhessenek nehéz küzdelmeikből, a javaslat másik része pedig az elesett hősökről és az azoknak adandó végtisztességről beszél. Ami az első részt illeti, azt, ismétlem, nem tekintem másnak, mint egy törvénybe iktatott váll vereget esnek. Elismerem, hogy azok a magyar polgárok és magyar hazafiak, akik odakünn idestova három esztendő óta hidegben, néha forróságban, de legtöbbnyire a legnagyobb tűzben küzdenek, nem abban a reményben küzdöttek eddig, hogy őket majd meg fogják dicsérni. De ha már törvényben akarok ezzel a kérdéssel foglalkozni, ha már* törvénybe akarom iktatni érdemeiket, akkor ezeket azzal viszonozni, hogy itten őket csak kidicsérem, (Ugy van! ügy van! a szélsőbaloldalon.) ez, t. ház, nem méltó, nem komoly, sőt egyesenen felháborító. Mert azoknak, alak nem voltak odakünn, akik nem tudják, hogy az emberek odakünn mit szenvednek, nincs joguk ilyen frivol törvényjavaslatot proponálni és idehozni. Előrebocsátom, hogy én nem azzal akarok foglalkozni, mi a törvényjavaslatban van, hanem azzal, ami benne nincs. (Halljuk ! balfelől.) A kormánypárt és a ministerelnök ur is azon a véleményen volt és az volt az általános felfogásuk, hogy a háborúban küzdő katonáknak politikai elismerés nem jár. Ez volt az ő felfogása és most, ugy látjuk, hogy mégis szakit ezzel az általános felfogásával, még pedig olyan módon, hogy a politikai jogok adásának drága megoldását nem alkalmazza, hanem megelégszik egy sokkal olcsóbbal és az elesett hősöknek ad majd valamit : egy emléktáblácskát, amivel azután ki van fizetve és el van intézve az egész ügy. De, t. ház, ezt az ügyet nem lehet olyan egyszerűen elintézni. Azok a katonák, akik odakünn küzdöttek, jogot formálhattak maguknak, azoknak vérrel szerzett joguk van arra, hogy őket mással fizessék meg (Ügy van ! a baloldalon.) és ha azt hiszi a t. túloldal, hogy ezzel el van intézve az ügy akkor nagyon téved. (Ugy van ! balfelől.) Mert igaz ugyan, hogy azoktól az elhalt katonáktól nem kell többé a kormánynak és a túloldalnak félnie ; azok nem fognak többé sírjukból kikelni akkor, midőn az éhségtől gyötörve özvegyeik és árváik le fognak borulni hantjaikra és imádkozni fognak érettük ezen emléktáblák előtt; azok a hősök nem fognak odakiáltani, hogy »ne emléktáblákat adjatok, hanem lássátok el özvegyeinket és árváinkat (Felkiáltások a seélsőbaloldalon: Kenyeret adjanak!) és amig ezeket nem tudjátok ellátni, addig semmi mást sem akarunk ; ezt azonban követeljük*. Igaz, t. ház, hogy ez nem fog bekövetkezni, de be fog következni az, hogy azok az élők, akik visszajönnek, majd küzdeni fognak az elhalt hősökért, sőt nemcsak küzdeni, hanem követelni fognak. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) És ha ez be fog következni, ha azok a fronton küzdő hősök majd joghoz fognak jutni, akkor a front mögötti hősködés ideje véget ér, (Ugy van ! Ugy van ! a szélsőbaloldalon) és akkor ilyen szatirával, ilyen gunynyal telt törvényjavaslatokkal nem lesz lehetséges előálkni. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Midőn az előadó ur beszédét tartotta, Lovászy Márton t. képviselőtársam közbeszólván, azt mondotta, hogy »jogot a népnek«. És akkor arról az oldalról, nem jegyeztem meg magamnak kicsoda, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Farkas Zoltán !) azt mondta, hogy »az más blattra tartozik«. Elhiszem, hogy az más blattra és nem a kormám^párt blattjára tartozik, (Helyeslés és derültség a szélsőbaloldalon.) mert a kormánypárt üzleti szelleme egészen más. A kormánypárt és a t. túloldal nagyon jól tudják, hogy a jogadás bizonyos mértékben jogcsökkenést is jelent, mert tudja azt, hogy ha jogot ad valakinek, akkor egy egyszerű finán-