Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-708

526 708. országos ülés 1917 márczius 1-én, csütörtökön. a sajtóban a koronázási aktus előtt megindult a legkíméletlenebb hajsza, Ismét a személyes téren, t. i. a ministerelnök ur ellen. Amikor az a vita folyt, hogy ki legyen a koronázó ember a főpap mellett, — a ezivilis ember — akkor nem tudom, melyik képviselő ur a túloldalról valakinek átszólt ide, hogy az ellenzék bizonyos feltűnési viszketegből, politikai taktikából játszotta ki a dinasztia köztiszteletben, közszeretetben, a rajongásig menő imádatban részesülő egyik tagjának, diadalkoszomzott hősének, József királyi herczegnek (Elénk éljenzés bal,felől.) a nevét gróf Tisza István ellen. Hát ez az, ami homlokegyenest ellenkezik a valósággal. (Halljuk ! Halljuk ! balfelől.) És itt ismét le kell azzal a mesével, azzal a valótlan dologgal egyszer s mindenkorra számolni. (Ugy van ! balfelől.) Nyilt titok és csak az nem tudja, aki nem akarja tudni, hogy hogyan történt a dolog. (Ugy van I balfelől.) A legelső alkalommal, amikor ez szóba került, a ministerelnök ur jelenlétében, szűkebb körben, hogy ki legyen az, aki koronázni fog, ezeken a padokon ülő egyik képviselőtársunk volt — minden más véleménynyilvánítást megelőzőleg — annak az indítványnak és nézetnek a kifejezője, hogy ez nem lehet más. mint József királyi herczeg. Azt hiszem, a házelnök ur elnöklete alatt tartatott az az értekezlet. Még akkor másról szó sem volt. És akkor következett az a nagyszerű deklaráczió, hogy a ministerelnök ur magára nézve capitis deminutiónak tartaná, ha nem ő koronázna és ő kívánni és követelni fogja, hogy ő tegye fel a királynak a fejére a koronát. Nem az ellenzék játszotta tehát ki a népszerű királyi herczegnek a nevét gróf Tisza István ellen, (ügy van! ügy van 1 balfelől.) hanem gróf Tisza István volt az, aki . . . (Felkiáltások balfelől: Jelölte magái!) Keresem megint a jó kifejezést, ö volt az, aki igazán pszihológiai tankönyvbe példaként illő önbálványozás szuperlativuszával (Ez az ! balfelől.) oda, erőszakolta magát a nemzet és a dinasztia közé. (Elénk helyeslés és taps balfelől.) Es miért mondom én azt, hogy oda erőszakolta magát a nemzet és a dinasztia közé? Rögtön kifejtem. (Halljuk! Halljuk!) Tudjuk nagyon jól, hogy Európában az entente körében és sajtójában nemcsak ma, a háború alatt, hanem, Isten tudja, mióta folyvást kisértett az az állítás, (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) hogy ennek az Ausztriának és Magyarországnak a világon semmi egyéb nem kell, csak a köztiszteletben és szeretetben álló agg uralkodónak az élők sorából való eltávozása, aki az egyetlen összetartó kapocs, s akkor szétesik az egész : Magyarország megy a maga utján és akár fegyveresen is rá fog a pragmatikai szövetségbe tartozó két állam támadni egjanásra és Magyarország elszakad : finis Austriae, finis Hungáriáé. Nos, kérem, mi történt ? Annak a pártnak a vezére és elnöke, amelyre leginkább értette az entente és a nyugateurópai pletyka azt, hogy Magyarország a dinasztiától el fog szakadni, mihelyt Ferencz József király a szemét behunyja : ennek a joártnak a vezére hozza szóba a dinasztiának egyik tagját, hogy ez legyen az, akinek a nemzet a lehető legnagyobb kitüntetést adja, amelyben halandót részesíthet, amely kitüntetésnek az osztogatására egy emberéletben egyszer van alkalom — mert hiszen 87 év óta ez még csak a harmadik koronázás — ez teszi meg azt az indítványt, hogy lássa az egész ország és az egész világ és különösen lássa meg egész Európa, hogy ennek a magyar nemzetnek eszeágában' sincs az, hogy a dinasztiától elszakadjon, (Ugy van! balfelől.) hogy e nemzetnek még az a része is, amely az ország függetlenségét vallja programmjául, nem az elszakadást kívánja, még ez is közösséget akar, még ez is fenn akarja tartani a közös viszonyokat és nem kivan egyebet, csak azt, hogy a pragmatica szankczió stipulálta közös védelmi kötelezettségen belül önálló, szabad nemzeti életet éljen : mondom, ennek a pártnak a vezére jjroponálja és ajánlja azt, hogy már csak a pletykáknak és a hiedelmeknek az eloszlatása végett is a dinasztiának egy tagja bizassék meg a koronázási teendőkkel. És a ministerelnök ur ? Nem ! Ránézve capitis deminutio volna, ha egy királyi herczeg, a nagy nádornak az unokája, a honvédség szervezőjének a fia, a diadalkoszoruzott hadvezér, a nemzet és katonái által bálványozott hős koronázná meg a királyt és nem Magyarország ministerelnöke. HÓdy Gyula : Be jót nevet ezen Okolicsányi ! Hammersberg László: Hanem: a ministerelnököt kell ezzel megbízni és aki ellenzék van ezzel szemben, azt el kell seperni. De még egy másik ok is volt arra, hogy az ellenzék József királyi herczeget jelölje erre és ne a ministerelnököt'. A hadsereg némely köreiben — teljes meggyőződésem szerint abszolúte jogtalanul és minden igaz ok nélkül — az a hit van elterjedve, hogy annak a hadseregnek, a fegyveres erőnek a magyar ellenzék és specziahter a magyar függetlenségi párt ellensége. Sőt talán olyan nézetek is vannak, hogy a magyar pártok e tekintet ben csak a fokozatban különböznek, de a dolog érdemében nem. Nos itt volt az alkalom arra, hogy annak a diadalkoszoruzott hősnek személyében, annak a most is ott küzdő és legutolsó katonájával együtt szenvedő és életét veszélyeztető hősnek a személyében maga a hadsereg, a küzdő népmilliók — na jutalmaztassanak, hanem becsültessenek meg. Mert azon hősök választói jogával mi nem jutalmazni akarunk, mi megbecsülésünket akarjuk kifejezni hadseregünkkel szemben. (Ugy van ! Ugy van ! balfelől.) így áll a dolog a kérdés személyes részével, amelyet Sztranyavszky Sándor képviselő ur szemünkre vetett. De még más kötelességen is tulteszi magát igen szép, nagyúri könnyüvérüséggel a ministerelnök ur. (Halljuk! Halljuk! balfelől.) Tulteszi magát azon a legprimitívebb és valóban igazán produktívvá tehető kötelességen is, hogy használja fel minden befolyását végre már a háború harmadik esztendejének vége felé, hogy a