Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.
Ülésnapok - 1910-708
nárczius 1-én, csütörtökön. 524 708. országos ülés 1917 n meg a magyar közjogot, azt a magyar közjogot, amelynek értelmében a magyar minister a magyar országgyűlésnek felelős és adja meg a módját annak, hogy a magyar országgyűlés a magyar ministert felelősségre vonhassa. Arról egyáltalán nem volt szó, hogy a magyar kormány az ő hatalmi súlyával pressziót gyakoroljon az osztrák kormányra. Erre azt mondani, hogy ez Ausztria belügyeibe való beavatkozás: fejetetejére való állítása minden közjognak, minden jognak és nem irigylem azt, aki ezt megérteni egyáltalán képes, vagy csak meg is próbálja érteni. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) De hogy a közjognál maradjunk, az igen tisztelt ministerelnök urnak más közjogi nézetei is vannak. Nemrégiben egyik felszólalásában valamit közjogi sarkpontnak kanonizált. Mi volt ez? Egyik már megszűnt politikai párt által kiküldött bizottságnak, az úgynevezett kilenczes bizottságnak elaboratuma. Hogy mi volt ebben az elaboratumban, helyes volt-e az, vagy sem, az nem tartozik a kérdés lényegéhez. Csak egyszerűen konstatálom, hogy a ministerelnök ur deklarácziója szerint az úgynevezett kilenczes bizottság elaboratuma közjogi sarkpont. Ugyan szégyelhetik magukat az 1827. évi törvényhozók! Amennyire az én fogyatékos közjogi tudományom terjed, az 1827: III. t.-czikk volt az, amelyik leges fundamentalesről beszél, vagyis közjogi alaptörvényekről, amelyik ezt a tudományos fogalmat bevitte az élő, tételes közjogba. Ez a törvény ilyen közjogi alaptörvényül jelöli meg az 1790/91 évi három törvényezikket, amelyek ismét régebbi törvényekre hivatkoznak. Ez a hivatkozás tehát csakugyan felöleli az összes addigi alaptörvényeket. Szegények, ezek csak előző törvényeket mondtak közjogi sarkpontnak. íme mi tovább vittük: Magyarország ministerelnöke egy politikai párt egyik kiküldött bizottságának elaboratumát teszi meg közjogi sarkpontnak. Tehát ugy, amint amottan túltette magát a törvényességen, itt túlteszi magát a közjogon. De hát aki őt elhagyja, az hazaáruló és aki neki ellenzéke, azt cl kell 'seperni! Ha már érintettük ama bizonyos famózus újévi beszédeket, tekintsünk bele kissé a ministerelnök ur újévi beszédébe is. Azt mondja: (Olvassa.) » Alkalmaznom kellett egy a végsőkig kiélesitett kényszerhelyzetben a magyar nemaet érdekében azokat az erősebb rendszabályokat, amelyek elfogultságot idéztek elő.« Itt megint nagyúri fölénynyel teszi magát túl a ministerelnök valamin, amin bizony kár volt túltennie magát. Megvallom, nagyon keresnem kell a kifejezést, hogy összeütközésbe ne jöjjek más szempontokkal és más kötelességekkel, amikor meg akarom jelölni, hogy mi is az, amin túltette magát. Megpróbálom, kifejezni. Túltette magát azon a kötelességen, hogyha valamit tényként állit és arra a tényre következtetést épit, akkor mindenekelőtt a képzelhető legszigorúbb kritikát alkalmazza a valódiság szempontjából arra az állított tényre. (Ugy van! balfelöl.) Sajnálom, hogy nincs itt a ministerelnök ur, mert személyes reminiszczencziával is szolgálhatok neki. Itt vagy az emlékező tehetsége hagyta cserben, vagy pedig túltette magát azon a kötelességen, amit az imént vázoltam, alkalmazta a legszigorúbb kritikát az általa felállított tételekre nézve a valódiság szempontjából. . Azt hiszem, helyesen fogom fel az ő kijelentésének értelmét, ha ezt magyarra igy fordítom le: Obstrukczió volt a véderőjavaslat ellen ; a véderőjavaslat elfogadásától függött ennek a nemzetnek léte vagy nem léte; akkor én kénytelen voltam a végső kényszerhelyzetbe összetörni a házszabályt — az alkotmánynak ezt a lényeges garancziáját (ezt már én vetem közbe) — és kénytelen voltam erősebb rendszabályhoz nyúlni. Bocsánatot kérek. Visszaidézem emlékezetbe, hogy ez június 4-én történt. Azon év január 24-én mondotta gróf Apponyi Albert azt a beszédet, amely kilátásba helyezte és illetőleg felszólította az ellenzéki pártokat, hogy hagyjanak -fel az obstrukczióval, csak a tartalékosok első évfolyamának visszatartása és a póttartalék behívása tekintetében kerestessenek meg bizonyos alkotmányjogi garancziák. Ennek a felhívásnak^ az volt az eredménye, hogy megállapodtunk 'egy határozati javaslatban, amely a rezoluezió elnevezést kapta. Ez volt az a rezoluezió, amelyhez a nemzeti munkapárt épen gróf Tisza Istvánnal és az ő ott tartott nagyszabású, nagyterjedelmü beszédének kíséretében hozzájárult. Abban a beszédben gróf Tisza István, mint a párt valóságos vezére, ha nem is látható feje, oly erős kifejezésekkel foglalt állást ez u. n. rezoluezió mellett, mint akár a legellenzékibb képviselő. Hozzájárult a kormányelnök is, gróf Khuen-Héderváry Károly, mint világosan látszott, előzetes felsőbb beleegyezés alapján. Akkor szűnt meg a technikai obstrukczió. Mi történt később, tudjuk. Bizonyos idő múlva gróf Khuen-Héderváry Károly kénytelen volt — nagyon is éreztette és mindnyájan éreztük, mi okból — hozzájárulását visszavonni. Ennek konzekvencziáját levonta és lemondott. Akkor tovább folyt a véderővita, technikai obstrukczió nélkül, mert ez már január 24-ike után megszűnt, de agyonbeszélési obstrukczió nélkül is. S itt személyes- tanuja lehetek az eseményeknek: Gróf Tisza István akkor az elnöki székben ült. Mellette ültem, mint jegyző. Kérdezte, ki következik ? Azt mondtam .• én. Erre azt felelte: nagy érdeklődéssel fogom hallgatni. Ez történt június 4-ikén. Végighallgatta beszédemet, mely kissé terjedelmesebb volt, gondolom két óráig tartott. Egyetlen egyszer sem talált okot, hogy engem akár a tárgytól való eltérés miatt, akár más miatt figyelmeztessen. Mikor
