Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-704

394 704. országos ülés 1917 február 24-én, szombaton. Ma már nem lehet tagadni, hogy a plutokráczia minden veszedelmét érezzük ez országban. Nyomása rásulyosodik az államra, nyomása ellen panaszkodik a gazdaközönség, panaszkodik a lateiner-osztály, érzi azt a munkásosztály is és mindenki azt mondja ma: már sokkal többet adózunk a plutokrácziának, mint magának az államnak. Igaz, hogy azt vethetné ez ellen valaki: hogy lehet nálunk plutokrácziáról beszélni? Hol vannak nálunk ennek olyan gigantikus képviselői, mint főleg a tengeren túl, ahol a trösztökben és kartellekben egyesült tőke igazán plutokratikus jellegű, ahol óriási mozgótőkék teljesen uralják az ipari termést és a fogyasztás révén százezreket és milliókat tetszés szerint meg tudnak adóztatni. Azt mondhatnák : ott van plutokratikus hatalom, de nálunk, ahol a plutokrácziának ilyen képviselői nincsenek, plutokrácziáról beszélni túlzás. Igaz, hogy a plutokrácziának ily gigantikus képviselői nálunk nincsenek, de hogy ugyanilyen káros befolyást tudjanak gyakorolni, nem is szükséges, hogy ilyen gigantikus nagyságúvá nőjjön a plutokráczia. Nálunk a dimenziók egyáltalán szerények. Nálunk sokkal kisebb gazdasági hatalommal is ki lehet fejteni azt a nyomást, amelyet kifejtenek a világpiaczokkal közvetlenebbül érintkező és a versenyt közvetlenebbül érező államokban nagyobb hatalommal. Mi nem vagyunk nyilt tenger, hanem zárt terület, zárt tó, ahol sokkal kisebb fejlettségű csukáknak az a száma, mely nálunk van, szintén igen küzdelmessé teheti létét azoknak a halaknak, melyeknek a tóban kell megélniök. A hazai plutokratikus tőkének sokkal kisebb dimenziók mellett is könnyebb a feladata, hogy minket blokáljon, mint a hatalmas nyugati tőkének. Mikor először lépünk fel itt azzal a figyelmeztetéssel, hogy a liberális gazdasági szabadság magyarországi értelmezése ellen az állam léjTJen sorompóba, s a kormány kövessen erélyes politikát a gyengébbek megvédelmezésére, akkor először mertük megtámadni a gazdasági liberalizmusnak nálunk bálványképei! odaállított elvét, mikor először mertük azt tagadni, hogy a korlátozatlan tőketevékenység nemzeti szükségesség s hogy annak működését korlátozni azért nem lehet, mert ez merénylet volna a szabadság ellen: nekünk kijárt a reakezionárius titulus. Azóta nálunk sok ember lett ilyen értelemben reakezionárius. Nagyon sokan vannak ma, akik az állam-szoczializmusnak bizonyos fokozott mértékét kívánják a plutokráczia ellen. Hivatkozhatom oly tekintélyekre, kiknek közgazdasági tudását, tiszta liberalizmusát, objektivitását senki sem vonja kétségbe, pl. Földes t. képviselőtársunkra, ki beszédében szinte panaszkodott az ellen, hogy bárhova megy, ha a közgazdasági ágak bármelyikét kívánja vizsgálat tárgyává tenni, mindenütt találkozik a banktőkével, amelynek mindenütt ott van a keze, mindenen rajta van a nyomása, mindenen lehet érezni azokat a szipolyokat, amelyek a keresők jövedelmének jó részét felszippantják, hogy gyarapítsák azt a banktőkét, amely tovább fogja folytatni az ő, bizonyos tekintetben a produktív munkát károsító tevékenységét. Nem kívánom felsorolni a kivételes hatalom alapján kiadott rendeleteket s nem kívánom külön-külön vizsgáim, hogy azok közül melyik volt eredménytelen és melyik volt eredményes. E tekintetben ez az oldal már szolgált adatokkal ; a t. háznak módjában volt hosszú és kimerítő beszédeket hallgatni, amelyek taxatíve felsoroltak egy sereg intézkedést, amelyekről bizonyították, hogy czélt egyáltalában nem értek. A bizonyításnak ettől a formájától ma el lehet tekinteni. Hiszen azt hiszem, mindnyájan együtt élünk ebben az országban és mindnyájunknak módunkban van megállapítani, vájjon sikerült-e a háborús közélelmezés szabályozása, sikerült-e a háborús drágaságnak azt a szertelen növekedését megállítani, sikerült-e egyáltalában összhangzásba hozni a termelést a fogyasztással, sikerült-e egyes kategóriákat megmenteni attól, hogy a termelők és közvetítők, az ipar ós mezőgazdaság két malomköve közt teljesen megőrlődjenek, teljesen pulverizálódjanak és tönkremenjenek. Azt hiszem, hogy aki látott a boltok előtt álldogálni százakat, aki látott boltról-boltra menni hivatalnokasszonyokat, midőn innen is, onnan is kénytelenek voltak kimenni, mert a legszükségesebb iparczikkeket megvásárolni egyáltalán képtelenek voltak ; aki látta azt a széninséget, amelyről azt hiszem, kivétel nélkül mindnyájan szenvedtünk, és aki ennek tetejébe látta azt a lucullusi fényűzést, amely tombol bizonyos rétegekben ebben az országban, aki látta a háborús konjunktúrákból felgazdagodottaknak azt a pöffeszkedését, melynek nap-nap után szemtanúi vagyunk és amely talán több keserűséget impregnál a szivekbe, mint maga az a nyomor, amelyet egyeseknek el kell viselniök: az, azt hiszem, mindenkit fel fog menteni az alól, hogy taxatíve felsorolja azokat a rendeleteket, amelyekkel nem sikerült az ilyen irányú gazdasági fejlődést megállítani. Nem is teszem, hanem az okot keresem, miért nem sikerült ennek a kormánynak tényleg szabályozni a közgazdaságot olyan irányban és ugy, hogy ne érezzük nagyobb mértékben a háborús drágaságot, mint szövetségeseink. A kormány szerintem azért nem tudott megbirkózni a háborús közgazdaság szabályozásának feladatával, mert tagjai épen abban a liberális közgazdasági felfogásban nőttek fel, amelyet az imént olyannak jeleztem, amely a plutokratikus fejlődésre vezetett. Gróf Tisza István ministerelnök ur jíregnáns kifejezést adott ennek egyszer itt e házban, midőn azt mondotta, hogy neki igen nagy lelkiismeretfurdalásokat okozott, illetőleg lelkiismereti tusakodásába került elhatározni azt,