Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-703

február 23-án, pénteken. 381 703. országos ülés 1917 kikötni magának, amelyek sokkal többe fognak kerülni az országnak, mint amennyi liasznot a gabonamonopólium e vonatkozásban az országnak hozhat. Ha nem előre állapítjuk meg a gabona árát, akkor mily helyzet áll elő ? Itt benn Magyarországon állandó súrlódást fog előidézni merkantil és agrárius körök, termelők és fogyasztók közt, másfelől esak tetézni fogja azokat a mérges anyagokat, amelyek ugy is az Ausztriával való viszonylatban, 10 éves, vagy nem tudom, most 20 éves kiegyezések során mindig visszatérőleg helyzetünk és viszonyunk elmérgesitéséhez járulnak. Ha ez évről-évre fog beállani, vagy nem tudom, mily rövidebb időben fog megújulni, uj mérges anyagot, uj súrlódási felületeket fog támasztani Ausztriával való viszonylatunkban. Es ha időről-időre állapítjuk meg az árakat, akkor hol van meg annak garancziája, hogy a fiskális érdek meg lesz óva, hogy a világkonjunkturára való tekintettel az állam nem fogja esetleg a rövidebbet húzni ? És hol van az előbb felemlitett állítólagos előnye a gabonamonoj)óhumnak, az árak állandósítása ? Hisz akkor az árak maguk sem lesznek állandósíthatok, ha pedig az ekszport mennyiségét nem akarjuk monopolizálni, mert erre is voltak tervek, itt van a múlt század utolsó évtizedében az osztrák Till által felvetett idevonatkozó terv, akkor ugy összezsugorodik és redukálódik az állam gabonamonopóliumából várható fisikális eredmény, hogy emiatt a monopólium terheit magunkra vállalni nem érdemes. De, t. ház, tisztán az Ausztriához való relácziónkat nézni e kérdésben, kicsit szűk lát körre vall. A világkonjunkturakra is tekintettel kell lenni és ne méltóztassék elfelejteni, hogy ma unosuntalan azt halljuk hangoztatni és talán helyesen, hogy nekünk a háború után ránk váró nagy pénzügyi terheink fedezése szempontjából a jelétre kell irányitanunk tekintetünket. A probléma azonban nem oly egyszerű, mint első pillanatra látszik. Odamenni és meghódítani a Keletet, felszívni a Kelet összes ekszportálható anyagát, ha mi lennénk az egyetlen kompetensek, vaj mi könnyű volna. De méltóztassék csak egy pillantást vetni a háború előtti relácziónkra a keleti államokkal. Itt van Románia. Mi Romániával 1886-tól 1894-ig vámháboruban voltunk, akkor azután kötöttünk egy legtöbb kedvezményes szerződést vele, amelyet 1912-ben vámunióvá kívántunk alakítani, de amely Románia büszke visszautasítása alapján nem tudott azzá válni. Es méltóztassék csak visszagondolni kereskedelmi összeköttetésünkre Szerbiával, amely gróf Andrássy Gyula néhai külügyminister minden igyekezete daczára, amely már a berlini kongreszszuson kezdődött meg, nem válhatott erősebbé, nem válhatott közvetlenebbé és ami még nagyobb baj, nem válhatott őszintébbé azon elhibázott egész keleti politikánknál fogva, amelyet a legutolsó évtizedekben a szabadelvüpart folytatatott. (Ugy van! a hal- és a szélsőhaloldalon.) Hiszen Szerbiával 1892-ben, amióta, a második vámszerződést megkötöttük, a kedvezmény vámtételek is megszűntek és igy bár mi vettük fel Szerbia ekszport ját addig, mig másfelé nem irányította, lassan-lassan oly elégületlen, sőt idővel ellenségessé válóvá érzület fejlődött ki, amely, kétségtelen, természetszerűleg gazdasági relácziókra is visszahatott. És ne méltóztassék felejtem akkor, amikor keletre irányuló pillantást vetünk, hogy 1906 óta 1911 júniusáig vámháboruban voltunk Szerbiával és e viszony 1911 után sem vált sem bensőbbé, sem jobbá, Holló Lajos: Az annekszió után ! Beck Lajos: A háború után minden leleményességünk, minden ügyességünk, minden vállalkozási képességünk daczára is ott versenytárs nélkül aligha leszünk ; ez valószínű. (Mozgás és derültség a hal- és a szélsőbaloldalon.) Sajnálattal és fájdalommal konstatálom, hogy az emberi pszihéből kifolyólag a háború után rögtön azok a pszichológiai ellentétek azokból az országokból oly könnyen eliminálhatók nem lesznek, mint azt reméljük mi, akik ma felül vagyunk. Méltóztassék elgondolni a legyőzöttnek csökönyös és makacs ellenállását, azt a gondolkozását, érzelmi világát, a melyet ma még táplál velünk szemben és ne méltóztassék elfelejteni, hogy a háború után bármily diadalmasan végződjék is a háború, ami nagyon kívánatos, egyszerre rokonszenvesekké, egyszerre kedvezővé, egyszerre szeretetteljessé helyzetünk annál kevésbbé válhatik, mert keleti relácziónkat tekintve, amint mondani szerencsém volt, ott versenytársakra és pedig oly versenytársakra fogunk akadni, akik tőkeerejükkel, a háború előtti és a háborúban szerzett érzelmi kapcsolatoknál fogva erősebbeknek fognak bizonyulni nálunknál. »Ne áltassuk magunkat ebben a tekintetben, Végtelenül sajnálom, hogy Grátz Gusztáv az ő nagy tudásával ebben a hitben ringatja magát. Ne méltóztassék azt gondolni, hogy oly érzelmi kapcsolatok, amelyek az entente és a Balkán-államok között a háború előtt és a háború alatt csak szorosabbakká váltak, igy kiküszöbölhetők ; ezek nemcsak érzelmeken alapulnak, de régen, a tőlünk való idegenkedés pillanatától kezdve, anyagi bázisra is helyeztettek, és amint nagyon jól tudjuk, az entente aranyforrásai által ápoltattak és nagyra neveltettek. Ne méltóztassék gondolni, hogy e kapcsolatok egyszerre, egy diadalmas békekötés után is, megfordulnak és megváltoznak. Tessék csak elgondolni, hogy a háború előtt és a háború alatt hány millió és százmillió és milliárd vándorolt ki a legkülönbözőbb formákban a Balkánra. Méltóztassék elgondolni, hogy mennyi pénzzel alimentálták meddő czélokra, abban az értelemben, hogy fegyverre és municzióra adták, entente-ék a Balkán-államokat és méltóztassék akkor elgondolni, hogy e relácziók egyszerre megfordulnának, hogy mi kedvezményeket fogunk-e ezekkel szemben kapni? Oly nagyon könnyen ez nem fog menni. Szívós és nagy munkára, az entente hatalmas