Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.
Ülésnapok - 1910-703
370 703. országos ülés 1917 vezett munkával nemzetünk erejét, ellentállóképességét minél magasabb fokra emelni; mindenféle tisztes munkának egyforma megbecsültetést biztosítani; minden becsületes embernek egyforma érvényesülési lehetőséget nyújtani: ez az a programúi, melyben egyesülnie kell a nemzeti állam eszméjének s a demokratikus haladásának Magyarországon. (Helyeslés balfelöl.) De térjünk át a teória teréről e prograinm megvalósításának*lehetőségeire is a magyar politikai életben. És itt természetes, hogy elsősorban a választójog reformjával kívánok lehető röviden foglalkozni. (Ralijuk! Halljuk!) Mert, t. ház, ha mi ezt a nemzeti demokrácziát az életbe akarjuk átültetni, akkor elsőbben is meg kell hódítanunk azt a fórumot, ahonnan ennek a nemzeti demokrácziának melegítő, élesztő s tápláló sugarai kiáramolhatnak: a magyar parlamentet. Mindaddig, míg nem sikerül a választójog utján a magyar országgyűlés képviselőházát ugy megreformálni, hogy innen terjedjen el az eszme és itt öltsön testet, .... (Az elnöki széket Simontsits Elemér foglalja el.) mindaddig hiábavaló minden igyekvés, amit e téren, a propaganda terén kifejtünk. Ezt meg kell hogy értse ós érti is a t. ministerelnök ur, amikor elszánt hevének teljes erejével ennek a bástyának védelmére kell. Ezt hiszi és látja ő, mikor a magyar társadalom mind szélesebb rétegeiben gyürüződő közvéleménynek követelésével szemben odaszegzi a maga mellét: »Előbb rajtam gázoljatok keresztül, mielőtt ennek az eszmének bebocsátását megengedném.« (Felkiáltások balfelöl: Pedig meglesz!) A t. ministerelnök ur hasonló eszmét hirdetett már nagyon régen. Hirdette már a főrendiházban a nemzeti munkapárt megalakulása előtt, vehemens támadást intézvén a választójogi reform ellen. Akkor ezt mondta: »azért, hogy mi néhány ezer vagy néhány tízezer érdemes, derék ekszisztencziát a megérdemelt jogokhoz juttassunk, még nem kell politikai jogokat adni millióknak, akik ezen jogokkal vesztükre s a magyar nemzet megrontására élnek.« (Mozgás bal felöl.) Hát hogy valaki, ragaszkodva régi ideáljához, talán hirdethette ezt a háború előtt, azt értem. De hogy ma is ezt hirdesse, ma is, a háború tanulságai közepett, amikor a legridegebb lelkek is megnyílnak az emberi érték megismerése előtt, (Ugy van! Ugy van! balfelöl) amikor ennek a háborúnak legfőbb tanulságaként annak a gondolatnak kell kijegeczesednie, hogy ennyi emberi, szellemi és anyagi érték elpusztulásának a jövőben nem szabad előfordulnia többé, aminek egyetlen orvosszere az, hogy a nép a maga akaratával dönthessen az országok és a nemzetek sorsa felett, (Ugy van! Ugy van! balfelöl) mikor ma ez a két vezető momentum domborodik ki, hogy akkor a t. ministerelnök ur ma is ott álljon mint állt február 23-án, pénteken. 1910-ben a főrendiházban s ma is ugyanazon elveket kövesse: ez csodálatos, t. ház. Sőt ma talán még messzebb megy a t. ministerelnök ur, mert ma azt mondja, hogy »megpróbálja feltartóztatni ezt a nemzeti veszedelmet, ezt a rettenetes csapást, még ha keresztülgázolnának is rajta a világtörténelem kerekei.« Nagyon sajnálom, hogy a t. ministerelnök ur e pillanatban nincs itt a teremben, különben egy talán őt is megnyugtató biztatást fűzhetnék ehhez a kijelentéséhez. Anélkül hogy a ministerelnök urnak sokszor bevált személyes bátorságát a legcsekélyebb módon is kétségbe kívánnám vonni, mégis azt hiszem, hogy a t. ministerelnök ur nem fogja odavetni magát a világtörténelem kerekei elé, hanem amikor majd dübörögni hallja annak az óriási, milliónyi néphadseregnek visszatérő lépéseit, amikor az a maga ezermérföldes csizmájával bebocsátást kér itt künn az országgyűlés háza előtt, akkor majd a ministerelnök ur vissza fog újra vonulni Gesztre, hogy falusi kúriájának ambitusáról nézze az emberi szenvedélynek feltartózhatatlan előretörését, amilyennek ő valószínűleg képzeli a népjpgok kiterjesztésére irányuló ezen kívánságot. Es ott aztán elelmélkedhetik a t. ministerelnök ur afelett: ki ismeri mégis jobban a magyar nép gondolkozását, ő-e, aki mindig kúriájának oszlopos tornáczából nézte a népet, vagy az, aki közötte élt és vele együtt dolgozott? (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) Csodálatos e tekintetben a t. ministerelnök ur egész pszichológiája. Kétségkívül nagyon sokat tanult és nagyon sokat tud. De akik élesebben figyelik az ő tudását s egész gondolkozását, konstatálhatják, hogy fejlődése egy bizonyos ponton megakadt. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Akár a házszabályrevizió kérdésében, akár a választójog reformja ügyében, akár a birtokpolitika kérdésében lefolytatott vitákat nézem, mindig azt tapasztalom, hogy a t. ministerelnök ur bizonyos ideig, mondjuk: a múlt század harmadik harmadának befejezéséig csodálatos figyelemmel s lelkiismeretességgel kisérte és szivta magába az idők tanulságait, de körülbelül azon időtől fogva, midőn a demokratikus elvek nyugaton minden országot elárasztottak és minden lelket megragadtak, az ő mimozalelke összehúzódott s ezek elől az antij>atikus gondolatok elől elzárkózott. A t. ministerelnök ur ha nem is tart — egy pillanatra sem kívánom ezt állítani — a régi jobbágy, a dézsma és robot fogalmánál . . . Fráter Lóránt: A deresnél! Beck Lajos: .... de ott tart még a régi földesúr és az ő parasztjának fogalmánál, aki segít emberein, mert ezt lelkiismereti, keresztényi kötelességének tartja, talán megosztja velük az ő bajukat is, vigaszt és enyhülést igyekszik nekik nyújtani, de — és ebben van a kardinális hiba — nem érzi magát ugyanazon
