Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-702

348 702. országos ülés 1917 február 22-én, csütörtökön. oktatás — mindenki tudja — még a béke idején sem intenzív, most pedig, a háborús időben, mikor a kenyérkereső nincs otthon, mikor a munkát maga az asszony, az anya végzi és a gyermekre, még ha kicsiny is, a háztartásban és az otthoni munkánál van szükség, az oktatást olyan szigorúan venni nem lehet. A négy évi oktatásból három évi háború folytán egyikmásik helyen már a háromnegyed rész hiányzik, azt az egynegyed részt tehát okvetlenül meg kell adni. Három évig oktatás nélkül voltak azok a gyermekek, biztosítani kell tehát, hogy a jövőben ez így ne legyen. Hogy ez milyen szomorú állapotokhoz vezet, arra, fájdalom, szintén a magam közelében tapasztalt példára kell hivatkoznom. Igazán nem szívesen teszem, de, sajnos, hogy ezekre a szomorú dolgokra mindig a közelemben látok példát. Közvetlen szomszédságomban van egy olyan község, melynek kéttanitós iskolájában a háború elejétől fogva nincs tanitó és nincs oktatás sem. Pedig helyettesekkel próbát tettek számtalanszor, de az a helyettes állandóan ott meg nem marad. Alig, hogy jön és ott van,néhány hétig, besorozzák, elviszik katonának. Állítottak már helyettes női tanítót, az meg, ha megüresedik máshol egy végleges állás, ha nyilvánvaló lesz, hogy egy tanitó meghalt, elmegy oda, ugy hogy a harmadik esztendőben két iskola tengődött a szomszéd községben anélkül, hogy oktatását biztosítani lehetett volna. Megjegyzem mellesleg, hogy az ottani lelkész egy beteg, elaggott ember, ki az oktatást elvállalni nem képes. Mi ennek a következménye ? Itt is egy személyes szomorú furcsa kis példát hozok fel. Nekem anitak a községnek a határában van egy kicsi tanyám, melyet nyáron szoktam használni, télen zárva van. Ott egy cselédlakásba betörtek. S kik voltak a betörök? Kilencz és tiz éves gyermekek, akik elvadulnak ott minden oktatás nélkül. Én ezért vagyok bátor javasolni a t. kormánynak, méltóztassék oda hatni ezekre a dolgokra, különösen arra való tekintettel, hogy ma az elemi oktatásnak kulturális kérdései rendkívül nagy fontossággal birnak ós az olyan iskolákban, ahol nincs egyáltalában tanítás, azt a tanítót, még ha a hareztóren van is, bocsássák haza, (Helyeslés balfelöl.) tekintet nélkül arra, hogy katonailag ki van-e képezve, mert ha nincs kiképezve, ugy is tudom, hogy nagyobb mérvben felmentik őket. De magukat a tanítókat bocsássák haza, mert a helyettesekkel való kísérletezés nem ér semmit. Különösen pedig kérem, hogy a negyven éven felüli életkorban lévő tanítók hazabocsátását feltétlenül kieszközölni méltóztassék. Azoknak ekszintencziája szempontjából, kikhez a nemzet kulturális élete fűződik, meg kell jegyeznem, hogy nagyon méltánytalan dolog, hogy az a háborús segély, amelyet a kormány biztosított, csak az államsegélyes iskolákra vonatkozik. (Igaz! Ugy van! balfelülj Azt ki kell terjesztenie azokra az iskolákra is, amelyek erre reá szorulnak, habár nem államsegélyesek. Amint említettem a nemzetnek ugy közgazdasági mint kulturális életének folytonosságát biztosítanunk kell; ez biztosithatja a háborúnak további sikeres folytatását és ez biztosithatja azt, hogy a háborút diadalmasan megnyerjük, akkor azok a diadalmasan visszatérő seregek ne egy dezoláltságba sülyedt Magyarországot találjanak itt, hanem a helyett a nyomor helyett, melyet ezek a dezolált viszonyok okoztak, egy jobb, szebb jövőnek biztos reménye köszöntse őket. A jelentést nem veszem tudomásul. (Élénk helyeslés és éljenzés a baloldalon. Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra ki következik? Szepesházy Imre jegyző: Vargha Gábor. Vargha Gábor: T. ház! Engedje meg a t. ház, hogy én elhagyjam a politikai szenvedélyek átizzadt légkörét és önöket csendesebb, nyugodtabb tájakra, egy uj világba vezessem, hol az elsenyvedi szemekben nem lobog már a szenvedély lángja, de a lelkekben annál erősebben él a megértés gondolata, a megnyugvás és a megbókülés vágya. (Halljuk! Halljuk!) Ép ezért legnagyobb sajnálatomra még a parlamenti illem keretein belül sem foglalkozhatom előttem szóló t. képviselőtársam nagyon érdekes fejtegetéseivel, mert én egész felszólalásomat eme legszerencsétlenebb embertársaimnak kívánom szentelni, s teljes figyelmemet azoknak sem a törvényhozás, sem az államkormányzat, sem pedig a társadalom által eléggé fel nem karolt helyzetére, az abból származott bajokra és ezen bajok orvoslására kívánom fordítani. (Halljuk! Halljuk!) Az én egész valómat ebben a pillanatban egyetlenegy vágy tölti be. Vajha sikerülne nekem az igen tisztelt háznak és az igen tisztelt kormánynak érdeklődését felkelteni és közreműködésüket e szerencsétlen embertársaim sorsának biztosításának megnyerni. (Halljuk ! Halljuk !) Bár teljesen meg vagytok győződve az ügynek igazságosságáról, amelyet képviselek, mégis nem kisebb embernek, mint hazánk egyik legnagyobb fiának, Kossuth Lajosnak szavaival kérem a t. házat: Hagyjuk el kissé a politikát. »Érdokbarázdás komor mezején hideg fontolgató ész lakik, nekem pedig sziv kell. Minden áldozatra kisz, melyhez a nyomor mindenkoron szól. Távol legyen a szerettelenség, mely a vélemény harczát a jótékonyság birodalmába is átviszi ós még jót sem örömöst teszen, ha más is teszi kit nem számit barátaihoz.« Ezeket a szavakat mondotta'Kossuth Lajos 1843-ban, mondotta akkor, mikor az 1838-iki árviz a vakok egyetlen azilumát romba döntötte s adakozásra, közreműködésre hivta fel a nemzetet, hogy az romjaiból újból felépíthető