Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-702

702. országos ülés 1917 február 22-én, csütörtökön. 349 legyen. Es, t. liáz, palota, a felebaráti szeretet fényes palotája, az emberbaráti szeretet felszentelt temploma épült a romok helyén, amelynek örök sötétségben élő lakói, ha nem is látják annak fényes ragyogását, kétszeres kötelességünk nekünk, kik bírjuk az élet legdrágább kincsét, szemünk világát, elkövetni mindent, hogy legalább telkükön keresztül láthassák a felebaráti szeretetnek feléjük sugárzó fényét és melegét (Helyeslés.) és az ő tépelődő, gyötrődő, megnyugodni nem tudó lelkük érezze a mi résztvevő szivünk odaadó, jóleső melegét. (Elénk helyeslés.) A háborúban szemevilágát veszített hős katonáink sorsára gondolva nemcsak az ő, hanem összes vak embertársaink ügyével s általában a vakok ügyével kívánok foglalkozni, keresve, kutatva a módokat, az eszközöket, az utakat, melyek segítségével e bajon segíteni lehet. (Halljuk I Halljuk!) Mert, t. ház, a társadalom, amint egy szakíró könyvéből olvasom, mely majdnem kimerül a nyomor enyhítésében, mely a jótékonyság gyakorlása körül nemcsak övéiről, hanem önmagáról is megfeledkezik, az a társadalom a vaksággal sújtottakról teljesen megfeledkezett és ha igazságosak akarunk lenni ön' magunkhoz, be kell vallanunk, hogy megfeledkezett a magyar törvényhozás is. Ezt látszik legalább igazolni a Vakokat Gyámolító Országos Egyesületnek 1915. évi zárszámadása, amelynek bevételi rovatában tagsági dijakból, még pedig alapító tagsági dijakból 8862, rendes tagsági dijakból 5146 K-t, a kultuszkormány segélye révén 26.241 korona 43 fillér, a belügyi kormány részéről 2000, a kereskedelemügyi kormány részéről 3000, a földmivelésügyi kormány részéről 3500 koronás segélyt látok mint bevételt, amely bevétel összesen alig tesz 43.000 koronát, ötödrészét sem a vakok, egyesülete által ,,évente eszközölt 206.874 korona 51 fillért kitevő kiadásnak. Ha meg is engedem, hogy az írónak szavaiban a társadalmat illetőleg is van némely túlzás, egy azonban tény, hogy a Vakokat Gyámolító Országos Egyesületben és az általa az Alföldön Aradon, Szegeden, Temesváron, a Felvidéken Egerben, Miskolczon és a Dunántúl Szombathelyen létesített fiókegyesületeken kívül hazánk összes jótékony egyesületei között nincs egyetlen egy sem, mely a vakoknak gyámolitását, azok testi és lelki szükségleteinek kielégítését, egyáltalában a vakok sorsának enyhítését tűzte volna ki czélul, ugy hogy felnőtt vakjainkról, már t. i. azokról — mert hiszen azoknak csak egy töredéke részesül ebben a jótéteményben —, akikről egyedül a Vakokat Gyámolító Országos Egyesület és annak hat fiókja ós ugyancsak az általa alapított budapesti zenészotthon, újpesti menház és a kispesti családi telep gondoskodik. • Az ifjú vakok oktatásáról és neveléséről pedig a vakoknak budapesti országos tan- ós nevelőintézete, az államilag segélyezett kolozsvári intézet és egy magánintézet, a lovag Wechselmann-féle gondoskodik. Ha most ezeknek az intézeteknek és intézményeknek csekély számát szembeállítjuk a vakok nagy számával, amely — sajnos — a legutolsó statisztikai kimutatás szerint tisztán hazánkban 16.106, Horvát- és Szlavonországokban 2593, összesen ] 8.699, de ha hozzáveszszük még a néhány száz vak katonát, tekintettel arra, hogy a statisztika nem egészen pontos, Grósz Emilnek mint leghivatottabb szakértőnek megállapítása alapján jó lélekkel 20.000-re tehetjük. Ha most tudjuk azt, hogy ezen 20.000 vak közül mindössze 924-en részesülnek részben gondozásban, részben nevelésben, akkor valóban szomorú kép tárul elénk, mert hiszen 19.000 embertársunk teljesen magára hagyatva, — miután gondoskodás róluk nem történik, mert nem tartatnak nyilván — tisztán nyomorogva, koldulva tengeti állati életét. Ez a 924 ellátott vak a következő intézetekben van elhelyezve: a vakok budapesti intézetében, a vakok kolozsvári intézetében, a lovag Wechselmann-féle intézetben, a szegedi intézetben, a szombathelyiben, a központi egyesület iskolájában, azonkívül a többi foglalkoztatókban. Ha tehát azt az arányt vizsgáljuk, mely az ifjú vakok és a vakok száma között van, amely t. i. tekintettel arra, hogy :i tanköteles korban lévő gyermekek száma 2232 és csak 434 részesül oktatásban, akkor ez a kép csakugyan még megdöbbentőbb, mert hiszen ezek a szegény gyermekek nemcsak testi, banem lelki sötétségben valóban állati módra nevelkednek. További adatokat az idő előrehaladottságára való tekintettel nem kívánok felsorolni, (Halljtik! Halljuk!) csak még egyet említek fel, hogy hazánkban a vakok eloszlásának száma is különböző, t. i. hazánk vakjainak száma a lakossághoz képest 8'8% ós ez az egyes megyékben oly különbözőképen oszlik meg, hogy 5%-ról felemelkedik 15%-ra. Különösen nagy az arány a Tisza-Marosszögben, Csanád, Brassó, Temes vármegyékben, azonkívül a világháború alatt átlag 9%-ról 15%-ra emelkedett. Sajnos, nem dicséretes ez az eredmény a városokban, ahol meglehetősen nagy a szám és különösen Budapest székesfővárosában 880.000 lakos közül tehát 9'4°/o-ot tesz az összes vakok száma és Budapest fővárosának, kivéve az állami egyesületet, nincs egyetlen egy vak-intézete. Azt hiszem, ezek az elszomorító számok meggyőzhették önöket felszólalásom indokolt voltáról, amihez ha hozzáteszem még azt is, hogy a külfölddel szemben hogyan állunk, akkor érdekes tanulságokat vonhatunk le belőle, amennyiben Ausztriában 100.000 lakosra 51, Németországban 61, Angolországban 68, Franciaországban 69, hazánkban pedig 100.000 lakosra 101 esik és ezt a számot csakis Olaszország 117-tel, Spanyolország 135-tel és Portugália 181-gyei múlják felül, ahol ennek különös