Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-702

3B4 702. országos ülés 1917 f termelés védelme kezdődik. Ez lehet az a határ, ameddig elmehet minden nemzet az ő kereskedelmi szabadságával ós nem állíthatja meg ez utján őt a nemzetek irigysége és féltékenysége.« Távol állott tőlem és távol áll ma is azt állítani, hogy Németország a maga jogosult gazdasági ekszpanziv politikájával idézte elő ezt a háborút, felidézte az irigységet, felidézte a féltékenységet és épen azt kell a jövőben megakadályozni, hogy egy más, nagy világhatalomra törő nemzet ne állja útját Németország kereskedelmi, világgazdasági érdekeinek. Épen kimutattam, hogy ezek a tendencziák szülték és szülik azokat a nagy érdekellentéteket, azokat a háborús törekvéseket, amelyek a múltban fennállottak, amelyek a múltban kiélesitették a németek és az angolok között az ellentéteket, mig végre az az angol irigykedés és az angol féltékenység ennek a háborúnak kitörésére vezetett. Nincs ebben közöttünk különbség. Amikor pedig a békéről és a jövő béke megalapozásáról beszélek, akkor ép ugy, mint Bethmann-Holhveg vagy bárki más, azt kell, hogy mondjam, hogy a háború egyik oka a gazdasági féltékenység, a gazdasági krizis, ki kell tehát operálni ezt az okot a jövőben, hogy a nemzetek gazdasági szabadságának, különösen Németországónak, amely az ő gazdasági erejével méltó világhatalmi törekvésekre és hivatva van arra, hogy gyarmati politikát fentartson, ne állhasson elébe sem az angol irigykedés, sem más nemzetek féltékenykedése, hanem ezt az utat tegyék szabaddá a tengeren és a szárazföldön egyaránt a németeknek. Azt hiszem tehát, hogy a lehető legnagyobb félreértés volt az, (Ugy van! Ugy van a szélsőbaloldalon.) . . . rosszakaratú félremagyarázás, amidőn engem ugy állítottak be és amidőn a ministerelnök ur is, ahelyett, hogy hivatkozott volna beszédem valódi értelmére és valódi akaratomra, tápot adott annak a rosszakaratú és a sajtó legnagyobb részében felhangzott clenuncziáns szónak, amely az embernek egész életével, egész felfogásával ellentétben van. (Ugy van! Ugy van! a. szélsőbaloldalon.) Justh János: Ugyanezt mondta tegnap is. Holló Lajos: T. képviselőtársam felhozta azt is, ami történelmi visszapillantásként illeszkedett bele az ő beszédébe is, hogy a háborúnak egy másik okaként a Bismarck-féle politikától való eltérést jelöltem meg. Igen, én azt kijelentettem ós mondottam, hogy Bismarck nem bizott a háború megszűnése után azoknak a biztosítékoknak erejében, amelyekben mi — sajnos — biztunk, nem bizott a szövetségekben abban a mértékben, amelyet mi az olasz és a román hűség hitében állandóan magunkénak vallottunk. Ó ezeket teljesen értéktelen és efemer dolgoknak mondotta. Nem a Bismarck és a császár közötti ellentétekre akartam hivatkozni, hanem arra az ellentétre, amelyet az ő ébruár 22-én, csütörtökön. utódai, gróf Caprivi és a többiek az ő politikájától való eltérésben mutattak, akik megszakították azokat a többoldalú barátságos összeköttetéseket, amelyeket Bismarck helyeseknek talált, amelyeket a béke alapjának tekintett. Ezek szülhették azt, hogy mi bizva az olasz szövetség erejében, bizva Bománia hűségében, az előkészületek tekintetében másutt talán nem tettük meg azokat a lépéseket, amelyeknek megtétele módunkban lett volna. Ez csak olyan diplomácziai csalódás példájaként volt állitható, amelyet azonban mint a háború okát soha fel nem hoztam és felhozni nem volt szándékomban, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, ezzel be is fejezhetném felszólalásomat, amely a legteljesebb mértékben indignáczió azzal a felfogással szemben, amelyet ugy itt a tegnapi nap folyamán, mint a sajtóban beszédemmel szemben felmerülni láttam. (Helyeslés a szélsobaloldalon.) Most mégis egy-két megjegyzést teszek igen t. képviselőtársam felszólalására, amely megjegyzés már nem ezzel a témával, nem egészen az én beszédemmel függ össze, hanem a mi politikánkkal. Helytelenítette a képviselő ur a mi politikánkhan a mi régi külügyi politikánkat. Azt hiszem, igazán nem volna helyénvaló, ha ezeket a külügyi politikában való differencziákat mi most itt per extensum tárgyalnék, hogy melyik politika helyes, melyik nem helyes. Ez bennünket oda vinne, hogy mi is kénytelenek volnánk mélyebb fejtegetéseket eszközölni, de csak pár szóval mégis jellemzem, hogy igenis, a mi aggodalmunk a követett politikával szemben az volt, hogy ez a nem eléggé megerősített béke olyan háborúba sodorja bele Magyarországot, amely rettenetes vérengzésekkel, rettenetes áldozatokkal fog járni és amely háborúnál mi az ellenszolgáltatást nem találhatjuk meg semmiben sem, hiszen hódítási vágyaink nincsenek, mi terjeszkedni nem kívánunk. Az aggodalmak tehát ebből keletkeztek ós ezek voltak azok, amelyek előttünk bizonyos irányban eltérő, mérsékelt és meggondolt más politikának folytatását tették szükségessé. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsobaloldalon.) Másik megjegyzésem t. képviselőtársamnak az amerikai útra vonatkozólag tett kijelentésére vonatkozik. Bocsánatot kérek, ezt a kérdést nem lehet parallelába hozni ugy, amint t. képviselőtársam tette. Gróf Károlyi Mihály t. képviselőtársam és többi barátaim egyaránt megtették ezt az utat az amerikai magyarság magyar érzésének erősbitésére, táplálására és a magyar alkotmányt abban az időben ért támadásokkal szemben erőforrások merítésére, (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) hogy nemcsak a mi egyéni erőnk álljon a szervezett erővel szemben, hanem álljon mellettünk az amerikai magyar társadalomnak nagy etikai ereje is. (Zaj.) Ez egyáltalában nem talált visszautasításra sem a békeidőben, sem később, min-