Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-696

696, országos ülés 1917 február 8-án, csütörtökön. 111 de semmi esetre sem akar ez kényszerítő szabály lenni olyan értelemben, hogy a község ne fejezhesse ki másképen kegyeletét, ugy, ahogy ő azt a maga viszonyai és szokásai szerint a legjobbnak tartja. Sőt ezekkel a kifogásokkal szemben épen azt tartom, hogy leghelyesebben járunk el akkor, ha —' ugy, amint a törvényjavaslat is tervezi — a községekre bizzuk, hogy saját óhajtásuknak, a maguk anyagi erejének, szokásaiknak, igényeiknek, hajlamaiknak megfelelően örökítsék meg hősük emlékét. (Élénk helyeslés jobbfelöl.) A magam részéről semmi esetre sem tudnám helyesnek találni azt, hogy a községeknek és a helyi társadalom tényezőinek meghallgatása nélkül központi szervek állapítsanak meg bizonyos mintákat és azután közös műhelyekben készítsék el azokat az emlékműveket és küldjék rá a községekre, hogy azoknak ne legyen más feladatuk, mint a táblát leleplezni és a számlát kifizetni. Nem, t. képviselőház, ellenkezőleg, én azt akarom, hogy a törvényhozás csak a felhívást, csak az útmutatást, csak a biztatást adja meg és maga a község foglalkozzék szerettei megörökítésével, (Élénk helyeslés jobb felől.) hogy a képviselőtestület, amikor ezekben a kérdésekben tárgyal, mindig emlékezzék meg azokról, akiknek ezt az emléket felállította, (Elénk helyeslés jobbfélol.) hogy érezze át azt, milyen kötelességet, milyen magasztos hivatást teljesít akkor, amikor ezt az emléket létesiti és ahhoz a maga filléreit össze- hordja. Hogy pedig szívesen fogja a költségeket viselni, aziránt nincs kétségünk. De méltóztattak is hivatkozni arra, hogy ilyen czélra a legtöbb helyen már gyűltek is össze adományok. Azért én azt gondolom, hogy, ha sirhantokat emelnek, azokhoz vigyen mindenki akár a maga portájáról egy maroknyi földet; ha kőhalmokat akarnak állítani, segítsen mindenki vállainak munkájával összegörditeni azokat a köveket; ha kápolnákat építenek, vigyen mindenki ahhoz egy téglát, mert a munkának azok a verejték-cseppjei, amelyek a gyász és emlékezés könnyeivel vegyülve fogják öntözni az emlékműveket, szilárdabbakká fogják azokat tenni, (Ugy van! Ugy van! jobbfelöl.) és akik a maguk munkájával létesítették szeretteiknek ezeket az emlékeket, jobban, szeretteljesebben fogják azokat azontúl is gondozni és fentartani. (Elénk helyeslés a jobboldalon.) Ennek a gondolatnak visszhangja, ennek az érzésnek kifejezése ez a törvényjavaslat, amely a czélt ugy kívánja elérni, hogy egyéb emlékművön kivül, aminőket az országban létesíthet bárhol bármilyen testület, magános egyesület vagy egyház, állítson fel mindenütt a község a maga anyagi erejéhez képest díszesebb vagy egyszerűbb emlékét, azon örökítse meg hős fiainak nevét, akik az édes otthont, a szerető családot, minden anyagi javakat elhagyva, onnan indultak ki az ádáz csaták tüzébe, hogy a haza és saját tűzhelyük védelmében ontsák vérüket, áldozzák fel életüket. (Élénk helyeslés jobb felől.) Hiszen amikor a csaták zajában cseud volt, úgyis az ősi tűzhelyhez, szeretteikhez szállt haza onnau minden gondolatuk, odaröppent utolsó sóhajtásuk, á'z otthon képe lebegett a halálban megtört szemeik előtt. Évekig tartó ádáz csaták dúltak a harczmezőkön, futó paripák csattogó patkói, dübörgő ágyuk kerekei széthányták, földdel egyenlővé tették ismét a sírjaik felett domboruló halmot, Az egyszerű fakeresztek, amelyeket a bajtársi kegyelet állított sírjaikon, már rég elkorhadtak. És ha eljön majd a béke ideje, bánatos szülők, gyászoló özvegyek, árva gyermekek, hiába megyünk idegen harczmezőre keresni elesetteink sírját, nem fogjuk megtalálni, nem fogjuk hazahozhatni a drága hamvakat, hogy idehaza az ősi földben pihenjenek. Álljon tehát a hősök egykori otthonának egyszerű temetőjében a közös sirhalom, templomának falában az emléktábla, hogy annál időnkint meggyújthassa a család szeretetének mécsesét, a társadalom kegyeletének szövétnekét! Ragyogjanak ott a hősök nevei, hogy — azokra rámutatva — vigasztalhassa az anya gyermekét, buzdíthassa a lelkipásztor híveit, lelkesíthesse a tanitó tanítványait, hogy uj nemzedékek nőjjenek fel és azok igyekezzenek hazafias érzésben, önfeláldozásban, hősiességben hozzájuk hasonlók lenni, hogy, ugy mint ők tették, készen álljanak mindenkor a haza védelmében küzdeni, tűrni és szenvedni; sőt ha^kell, vérüket ontani és életüket is áldozni! (Élénk helyeslés jobbfelöl.) Kérem a t. házat, hogy a törvényjavaslatot a határozati javaslatok mellőzésével elfogadni méltóztassék. (Hosszantartó élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a középen.) Elnök: A ministerelnök ur kíván szólni. Gr. Tisza István ministerelnök: T. ház! (Sálijuk! Halljuk !) Azok után, amiket t. barátom, a belügyminister ur, a törvényjavaslat indokolásául és védelmében elmondott, a magam részéről csak a kérdések egy olyan csoportjával kívánok foglalkozni, amely tulajdonképen a törvényjavaslattal szoros kapcsolatban nem áll, de a t. képviselő urak részéről a vita folyamán ismételten felhozatott. A t. képviselő urak t. i., amint ezt t. barátom, a belügyminister ur is igen helyesen emelte ki, bizonyos téves, magyarázatot interpretáltak bele ebbe a törvényjavaslatba, azt az intencziót tulajdonítva a kormánynak, hogy ezzel a törvényjavaslattal kívánja leróni mindazt, amivel a nemzeti hála tartozik azoknak, akik küzdöttek, szenvedtek és véreztek ebben a háborúban. Erről szó sincs ; ez a törvényjavaslat egyszerűen lerój ja a kegyelet adóját azokkal szemben, akik e háborúban áldozatául esnek, de semmit sem ró le abból a hálatartozásból és azokból a becsületbeli kötelezettségekből, amelyek a nem-