Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.
Ülésnapok - 1910-674
67 á. országos ülés 1916 deCzember 11-én, hétfőn. 63 politikailag semmiféle intézkedést arra, hogy megakadályozzák a betörést, ami, láttuk a tények után, egynéhány hadosztálynak idejében odahelyezésével játszva megtörténhetett volna. Ha másrészt megtették volna az evakuáczióra szükséges intézkedéseket, akkor úgyszólván minden kár nélkül meg lehetett volna védeni ezen román orvtámadással szemben érdekeinket. Felvetem még azt a kérdést is, kinek feladata, kötelessége volt az evakuálás iránti rendelkezés ? Nem tudom, hogy a katonaságé-e, vagy a polgári közigazgatásé. Ügy hallom, hogy a magyar kormány határozottan kikötötte, hogy az evakuálásra vonatkozó intézkedéseket magának tartja fenn ; az ő parancsa nélkül semmi ott meg nem mozdulhat. Erre mutat az is, amire már Ugron Gábor t. barátom is utalt, hogy hiszen pár órával a betörés előtt még büntették azt, aki merészkedett vagyonát vagy életét menteni. Fel kell tennem tehát, hogy áll az az én értesülésem, hogy a polgári evakuáczió intézkedését magának tartotta fenn a kormány. Ha ez áll, akkor a legnagyobb bün a ministerelnök urat terheli, mert neki kellett volna az evakuálás iránt kellő időben a lépéseket megtenni, és még inkább állását kötni a legvégső erélylyel ahhoz, hogy a katonai hatóságok tegyék meg a kellő óvintézkedéseket csapatoknak odadirigálásával. Ha tudtak nyolcz nappal később, midőn már megtörtént a rettentő katasztrófa, rengeteg katonaságot odavinni : kétségtelen, hogy előbb ép ugy odavihették volna. Ez tisztán a ministerelnöknek bűne, olyan bűne, amelylyel milliárdnyi kárt okozott a magyar nemzet ezen fényes és-dicső multu népével szemben. Olyan bűne ez a ministerelnök urnak, amely miatt magában véve neki bizalmat nem szavazhatok. Az indemnitást el nem fogadom. (Élénk helyeslés a széJsőbaloldalsn.) Elnök: Ki következik szólásra? Rudnyánszky György jegyző : Bródy Ernő! Bródy Ernő: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk !) Az indemnitási vita alkalmából kizárólag szocziális kérdésekkel óhajtok foglalkozni és legyen szabad kijelentenem azt, hogy nem szándékozom az utópiák birodalmába tévelyegni, hanem itt akarok maradni a földön, sőt oly reális és praktikus kívánságaim vannak, amelyek, remélem, mielőbb testet fognak ölteni, és megvalósítva áldást fognak hozni azok részére, akiknek szükségük van reájuk. Előterjesztéseim sürgős javítást és orvoslást igényelnek, és meg van adva a mód is arra, hogy ez a sürgős orvoslás bekövetkezzék. Hiszen az 1848-iki törvények is rövid hetek alatt készültek, de már a háború alatt is van rá eset, hogy gyorsan és erélyesen, a kellő pillanatban találták meg az igazság útját és az orvoslás módját. Velem esett meg az, igen tisztelt ház, hogy midőn itt a honvédelmi minister urat interpelláltam a munkásügyi kérdésekben, a munkaadó és a munkás közötti viszályok fenforgása esetén a panaszbizottságok működése tárgyában'és azok megreformálása iránt: a honvédelmi minister ur a legszebb választ adta nekem, amelyet szerény parlamenti pályám alatt egyáltalán kaphattam. T. i. nem szóval adta meg azt és még mindmáig nem is válaszolt a képviselőházban arra az interpelláczióra, azonban az interpelláczió után egy héttel megjelent rendelete, amelylyel az általam kért irányban módosította egyik régebbi rendeletét. A kérelem t. i. az volt, hogy ezeknek a munkásügyi panaszbizottságoknak adassék meg a mód és lehetőség arra, hogy saját autonómiájuk körében ítélkezzenek, ne pedig, mint addig történt, csak a minister dönthessen az illető esetekben, mert mire az ügy a ministerig eljut, addig az ügynek kárára már hosszú idő telik el. Megtörtént,, mondom, hogy nem is itt a házban válaszolt, hanem rendelettel intézkedett a minister ur ebben az ügyben és azóta ez irányban megjavultak a munkásügyek és a panaszbizottságok eljárása iránt épen a munkásság körében a legnagyobbfoku megelégedés nyilvánul meg. Rámutathatok arra is és itt meg kell dicsérnem az igazságügy minister urat, hogy a lakbér kérdésében igazán napok alatt intézkedett akkor, midőn a főváros lakossága annak a veszedelemnek volt kitéve, hogy a háztulajdonosok november 1-én felhasználják az alkalmat arra, hogy uzsoraszerüen emeljék a lakbéreket. Akkor az igazságügyminister ur igen modern rendeletben, amint méltóztatnak tudni, sürgősen, a Budapesti Közlöny rendkívüli kiadásában, ha szabad azt mondanom, valósággal riporteri gyorsasággal intézkedett és elintézte ezt a kérdést a háború tartamára, amiért a legnagyobb dicséretet érdemli. Ezekből a már a háború folyamán történt intézkedésekből is látszik, hogy lehet gyorsan, megfelelő időben és megfelelő eszközökkel segíteni. Szükségesnek tartottam ezt a bevezetést elmondani annak indokolására, hogy részemről is a gyors segítséget kérem. Abból az anyagból, amelyet elő akarok hozni, talán leginkább egy kérdés kínálkozik először az elmondásra, amely a kultuszminister urat fogja érdekelni és amely a hadbavonult családok tagjainak iskoláztatási kérdésére vonatkozik. Több esetben ugyanis tudomást szereztem arról, hogy quasi rendszeresen megtörténik, hogy azon hadbavonultak gyermekeinek, akinek szegőnysorsu családja hadi segélyben részesül, mikor állami intézetbe, gimnáziumba, vagy reáliskolába Íratják be őket, beiratási és tandijat kell fizetniük. A viszonyok illusztrálására nem tartom elegendőnek az ügy egyszerű felemlitését. hanem szíves engedelmükkel pár konkrét esetet is hozok fel, amely ezúttal fotográfiája is lesz annak, hogy ebben a korszakban, midőn sokan milliókkal tömik meg zsebüket és midőn a háborús konjunktúrák hősei soha nem remélt vagyonokhoz jutnak, hogy ebben a korszaki)an,