Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-692

650 692. országos ülés 1917 február 1-én, csütörtökön. elki nagysággal állják a végtelennek tetsző harczi eseményeknek pusztító, véres viszontagságait. Haza gondolva otthonukra, szeretteikre, a maguk honi földjének áldott rögére, egy szent ihlet fenséges hősiességével vetik életüket koczkára a győzelemért. Ezrével pusztítja soraikat a halál, de akik az igy támadt ürt testükkel betöltik, lelkükben ugyanazon fenséges kötelességérzettel és ugyanazzal a heroikus elszántsággal küzdenek, harczolnak tovább. (Helyeslés.) S ha ma, a háború harrninczadik hónapjában szemlét tartunk e hősiesség áldozatainak táborában, százezrek uj hadseregeit látjuk magunk előtt százezrek temetőiben. Százezreket, akiknek a nevét, hirét, dicsőségét elfújta a háború förgetege s akiknek neve, híre, emlékezete csak ott pislog az otthon kicsi, homályos zugában, ahonnan a legnagyobb szeretet lángja kisérte őket a halál útjára. Azonkívül egy nagy ürességben vész el legjobbjaink híre, emlékezete. S mindaz, ami megmarad a magyar katona vitézségének emlékéből, mindaz csak egy legenda, egy fogalom, mindaz csak egy szimbóluma az önfeláldozó hazaszeretetnek. (Tetszés és helyeslés.) T. ház ! Mi, akik itten egy kellemesen fűtött, pompás diszü teremben azzal a nagy, szerintem legnagyobb hivatással jövünk össze, hogy a nemzet sorsáról tanácskozzunk és határozzunk, elhatározhatjuk azt is, hogy most folyó szabadságharczunk világtörténeti dicsőségét egy hatalmas alkotású emlékműben örökítsük meg. Lovászy Márton : Jogot adjanak ! Farkas Zoltán : Az más bal blatt egészen ! Azt már hallottuk. Lovászy nem megy oda, ahol hősi halált lehet halni, hanem itthon diskurál. (Zaj és felkiáltások a ház mindkét oldalún.) Elnök (csenget) : Méltóztassanak a szónokot csendben meghallgatni (Zaj.) és a közbeszólásoktól tartózkodni. (Helyeslés jóbbfelől.) Méltóztassék folytatni. Kostyál Miklós előadó : Én azt hiszem, hogy elesett hőseink emlékének ennél többel tartozunk. Azt hiszem, hogy egy nemzet dicsőségét nem óvja meg a romlástól a legmonuinentálisabb emlékmű sem, hanem a nemzeti erényeknek azon folytonosan ható ereje, mely minden komoly és tartós sikernek, minden előhaladásnak és békében és hadban minden igazi értékes diadalnak egyetlen éltető forrása. (Helyeslés jóbbfelől.) A hála és kegyelet érzéséből folyó egyik diszes tartozásunk tehát az, hogy az önfeláldozó hazaszeretetnek minden egyes példáját emlékezetünkbe véssük, hogy szabadságharczunk minden egyes megdicsőült áldozatának nevét örökletessé tegyük az utódok emlékezetében is. Lelkembe csendül, t. ház, a szabadságszeretet legnagyobb lantosának szózata : »tiszteljétek a közkatonákat, nagyobbak ők, mint a hadvezérek !« (Tetszés bal felől.) S mintha a javaslatban is ennek a szózatnak visszhangja csendülne meg, amikor az arra hiv fel, hogy iktassuk törvénybe »a nemzet osztatlan hálás elismerését mindazok iránt, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket« és elrendelni kívánja., hogy a háború áldott emlékezetű áldozatai mindegyikének a nevét minden község anyagi erejének megfelelő méltó módon őrizze. (Nagy Vincze közbeszól. Zaj és mozgás jóbbfelől. Felkiáltások : Halljuk a szónokot! Elnök csenget.) Azt hiszem, hogy abban az érzésben, mely ily módon emléket akar szentelni megdicsőült hőseinknek és harezaink dicsőségének, mindnyájan találkozunk, s bár bizonyos az, hogy az igy támadó emlékművek sem méreteikben nem lesznek monumentálisak, sem külső megjelenésükben nem lesznek s nem is lehetnek mindenütt a magyar kultúrának kimagasló művészi értékű ékességei, a törvényjavaslat azokban egy szép és nagy gondolatot belső értékéhez méltó módon valósitana meg. Azt hiszem, hogy az igy létesülő községi emlékművek megannyi szívhez szóló jelei lesznek a megdicsőültek emlékéhez való szeretetteljes és hűséges ragaszkodásnak és mindmegannyi oltára lesz az öníeláldozásra serkentő hazaszeretetnek s egyszersmind beszédes dokumentuma a faji, vallási és műveltségi változataiban is tömör egységű magyar nemzet történeti hivatásának és legyőzhetetlen erejének. (Tetszés és helyeslés.) S ha ez igy lesz, akkor erős a hitem és bizodalmam abban, hogy kegyeletünk és hálánk kiajsadhatatlan forrásaiból a magyar közéletnek is uj és a jelenénél szebb és magasztosabb ideáljai fognak megszületni, hogy szabadságharczunk vérözönnel megszentelt áldozatainak emléke az élet uj energiájával fogja lelkünket megtölteni, hogy a dúló harczok után dicsőséggel folytathassuk a béke áldásos munkáját, hazafias önmegtagadással és a szolidaritásnak azzal a hűséges tiszta és erős kötelességérzetéve], mely nélkül ez á nemzet nagygyá, tiszteltté és boldoggá nem lehet soha. Ajánlom a törvényjavaslatot elfogadásra. (Élénk helyeslés és éljenzés. Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök : Ki következik szólásra? Rudnyánszky György jegyző: Jaczkó Pál! JaczkÓ Pál: T. ház ! Bocsánatot kérek, hogy türelmüket igénybe veszem, de kénytelen vagyok vele, mert a házszabályok értelmében nem is kérhetem beszédem elhalasztását. Mindenesetre igyekezni fogok a rendelkezésre álló időbe beleszorítani beszédemet. (Halljuk 1 Halljuk I baljelól.) Meglehetős kényes helyzetben vagyok, amikor az előadó ur magas szárnyalású és költői gondolatokban gazdag beszéde után a magam egyszerű szavaival szólok a törvényjavaslathoz. Röviden talán azzal az egy szóval fejezhetném ki, nemcsak az én, de az egész nemzet óhajtását, vajha igaza lenne az előadó urnak akkor, amikor talán szándékosan, talán elszólásból a mostani nagy világháborút szabadságharcznak nevezte. Szivemből kívánom, hogy annak kihatását, annak végeredményét olyannak lássuk, hogy ezt méltóképen szabadságharcznak nevezhettük legyen. (Helyeslés balfelöl.) T. ház ! A belügyminister ur által betérj esz-