Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-692

Wd. országos ülés 1917 február 1-én, csütörtökön. 551 tett és az előadó ui által ismertetett törvényjavaslat a most dúló világháborúban küzdő hősök megemlékezéséről szók Ez a törvényjavaslat első szakaszában mindjárt két részben intézkedik. Az elsőben a nemzet háláját, elismerését fejezi ki azoknak, akik a hadrakelt sereg kötelékébe tartoznak és kötelezettségüknek eleget tesznek. A második részében mindazoknak, akik a veszélyben forgó haza védelmében hősi halált haltak, életüket áldozták, emléket kivan állítani, emléküket megőrizni rendeli, hogy az utókor — mondhatnám, talán boldogabb utókor — hálás emlékezetében tarthassa meg azokat, akik érette küzdöttek. A törvényjavaslatnak ezen intencziója teljesen helyes, nemes és szerintem is oly czélt szolgál, amelyet kifogásolni nem tudok, sőt melyhez teljes szivemmel, őszintén járulok. (Helyeslés balfelöl.) Szép gondolat, t. ház, az elismerésnek kifejezése, amely nemcsak erkölcsi kötelességünk ma, hanem talán maradandó, reálisabb, gyakorlati haszonnal is fog járni, mert hiszen azok a felépítendő emlékkövek és emlékmüvek mind a magyar nemzet hősiességét fogják hirdetni, s nemcsak ezt, hanem kitartását, királyhűségét s különösen nem lankadó, törhetetlen kötelességteljesítését is a szövetségesek iránt. (Altalános helyeslés.) Előre kell bocsátanom, t. ház, hogy nem osztozom egészen Huszár Károly t. képviselőtársam véleményében, aki délelőtti felszólalásában annak adott kifejezést, hogy e javaslatnak törvénybeiktatása talán sérthetné azok kegyeletét, akik az elesett hősökben családtagjaikat gyászolják. Én azt hiszem, itt kegyeletsértésről semmiesetre sem lehetne szó, még abban az esetben sem, ha bármely község talán önként, önmagától is teljesítette volna ezt a kötelességét. Hiszen a törvény végeredményben legfeljebb figyelmükbe kívánja ajánlani ezt a kötelességet, melyet a törvényhatóságok és községek anélkül is teljesítenének ugyan, de szerintem, magában véve az, hogy törvénybe iktatjuk, nem jelent egyebet, mint hogy az egész nemzet összességét képező országgyűlés, a törvényhozás, maga is átérzi e feladat súlyát, e kötelesség érzetét s azt magáévá teszi. (Általános helyeslés.) T. ház! Az a kő az érez- vagy aranybetük lekopása után is maradandólag fogja hirdetni a magyarok dicsőségét, hősiességét, de különösen azt, hogy ez a nemzet királyáért, hazajárt gondolkodás nélkül szállott sikra, sőt tovább ment egy lépéssel akkor, midőn nemcsak eszére és szivére hallgatva, hanem kötelességszerüleg harczolt és vérét ontotta szövetségeseiért is. (Ugy van ! Ugy van!) Azért, midőn pártom megtisztelő bizalmából nekem jutott a szerencse, hogy nemcsak magam, hanem pártom nevében is felszólalhatok, kijelentem azt, hogy a törvény formája, czélja és általában tartalma tekintetében kifogást nem emelek. Ennél azonban nem melletek tovább; mert igaz ugyan, hogy a törvényjavaslat kifejezi mindazt a szívből fakadó hála- és szeretetteljes érzelmet, amely mindnyájunkban él azok iránt, akik hazánkat, szülőföldünket, tűzhelyünket, sőt merem állítani becsületünket védik; ez azonban magában véve nem elégséges. (Igaz! Ugy van! balfelöl,) Mert bármily nemes és lélekemelő is az a törekvés, hogy a hősök emlékét megőrizzük és bármily buzdító hatással bírhat is az az elismerés, amelynek most kifejezést adunk, mindezt azon kötelességgel szemben, amelylyel tartozunk harezoló katonáink iránt, teljesen kimerítőnek, elegendőnek nem találom. (Helyeslés balfelöl.) JNTeni elég ez azért, t. ház, mert e törvényjavaslatból hiányzik az élet melegsége, (Ugy van! balfelöl), hiányzik az életnek minden előfeltétele. Azok az elismerő szavak, amelyek talán jól esnek, amelyek talán nagyobb értékkel birnak azáltal, hogy egy nemzet törvényhozása mondja ki, magukban véve nem szüntetik meg a fájdalmakat, nem orvosolják a bajokat; azért ezen törvényjavaslat kötelességünk teljesítését csak részben szolgálja. (Ugy van! balfelöl.) Elejti a törvényjavaslat, ugy látom, azt, hogy a hareztéren küzdők ma nem hivatásos katonák, nem zsoldosok, hanem népfelkelők, kiket a családi tűzhely mellől, a munka mellől, irodákból, műhelyekből szólított el a hazaszeretet és kötelességérzet. Itthon hagyt ák ezek a mi hőseink családjukat, tűzhelyüket, itthonhagyták tehetetlen agg szüleiket, nagy és szokatlan munkára- kényszerült feleségeiket; itthagytäk serdületlen és nevelésre szorult gyermekeiket. Mindezek után csak természetesnek kell találnunk, hogy bármilyen nagy legyen is az ő kötelességérzetük, nyugtalansággal tölti el szivüket-lelküket azok sorsa feletti aggodalom, akiket itt kellett hagyniok. (Ugy van! balfelöl.) A lövészárkokból, kötelezettségeiket teljesítve is, hazagondolnak és pedig nyugtalansággal gondolnak haza az itthonhagyottak sorsára. Szorongó gondolataik közepett nyugtalanítja őket az aggodalom, zsibbasztja, bénítja karjukat s gyengíti erejüket a bizonytalanságnak kinos érzete, hogy vájjon kik és hogyan gondoskodnak az itthonhagyottakról s vájjon mi lesz abból a családból, ha ők bénán, betegen, rokkantán térnek vissza. (Ugy van! balfelöl.) T. ház! Ha a hála és elismerés kifejezése erkölcsi kötelességünk, akkor azt hiszem, annál inkább kötelességünk az élők megnyugtatása, e nehéz és nagy feladatokban való megerősítése; annál inkább kell, hogy kijelentsük azt a meggyőződésünket, hogy ez a nemzet, amelyért ők küzdenek, szenvednek, sem őket, sem hozzátartozóikat el nem hagyja. (Helyeslés balfelöl.) És nemcsak az elesett hősökkel, hanem az ide visszakerülő és talán munkaképtelenekké vált katonákkal, valamint az ő nélkülöző hozzátartozóikkal is törődnünk kell. Hisz lehetetlen,