Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-690

438 690. országos ülés 1917 január 26-án, pénteken. bonaeltitkolások és méltóztatik látni, hogy itt kellő gyorsasággal és erélylyel kell eljárni, mert hiszen ezeknek a következménye különben csak az volna, hogy az illetőkkel szemben az eddigi rendkivüli enyhítő körülmények alkalmazásával bizonyos pénzbírságot alkalmaznak és akkor természetes könnyű nekik üzelmeiket folytatni, mert néhány száz korona pénzbüntetéssel szabadulnak, amikor ezreket és tízezreket keresnek, (Igás! TJgy van!) és csak oly koczkázatot vállalnak, amelyet az ilyen aljas gondolkozású ember a legnagyobb könnyedséggel vállal. Ezek megvilágítása, vagy legalább érintése — hiszen bővebb fejtegetésbe nem akarok bocsátkozni — szükséges volt, hogy a kiindulási pontot, amely felfogásom szerint egészen egyoldalú volt, megczáfoljam. Szükség van tehát annak a rég ismert, de örök igazságú tétel hangoztatására, hogy a nem egyenlőkkel nem szabad egyenlően elbánni. A magukról megfeledkezett visszaélőkkel szemben nem szabad enyheséget és lazaságot prédikálni, szükség van annak hangoztatására, hogy megfelelő osztályozással, az egyéni eseteknek becsületes, gondos elbírálása alapján, a törvénynek mértékét kell alkalmazni az esetekre. Ezeknél fogva hátra van még — hogy ha ezekben nagy többségben, azt hiszem, egyetértünk — annak megvilágítása, hogy azon álláspont érvényrejuttatása a szervezeti és perjogi téren minő következményekkel jár. T. képviselőház! Előtérbe kell állítanom a hatályban lévő jogszabályok rövid vázlatát. (HalljuJc! Halljuk!) Aí eddigi vitában, legalább amennyire én hallottam, legnagyobb sajnálatomra nem hallottam annak megemlítését, hogy mindazok a kihágások, amelyékről eddigi fejtegetéseimben beszéltem, mily hatáskörbe tartoznak. A hatályban lévő törvény és pedig az 1912: LX1II. t.-cz. 15. §-a értelmében, amelyet különben nem ez a kormány terjesztett be, de amelyet én helyesnek tartok, ezek az ügyek a közigazgatási hatóságokra, illetőleg a rendőri büntetőbíróságok elé tartoznak. A 15. §. ugyanis kimondja, hogy az ezen a törvényen alapuló, valamint a belügyminister által megállapítandó kihágások elbírálása annak a közigazgatási hatóságnak hatáskörébe tartozik, amely a törvény értelmében kihágási ügyekben a rendőri büntető bíráskodást gyakorolja; és a §. hozzáteszi még egy mondatban, amelyre azért kell kitérnem, mert ennek az erősen támadott törvényjavaslati rendelkezésnek egyik okát szolgáltatta: »A székesfővárosi m. kir. államrendőrség működési területén elsőfokon az illetékes kerületi kapitány jár el. Azon kihágási rendőri büntetőbíróságok pedig, amelyekre ez az 1912 : LXIII. t.-cz. 15. §-a visszautal, ez idő szerint az 1901 : XX. t.-cz., t. i. a közigazgatási egyszerűsítésről szóló jól ismert törvény 13. §-ában vannak felsorolva. Ezektől a törvényben megállapított kihágási fórumoktól törvényhozási felhatalmazás, vagy uj törvényes intézkedés nélkül nem térhetünk el. Van tehát ily közélelmezési kihágás esetében mindenekelőtt három fórum. Csak egy ily instanczia-vonalat leszek bátor vázolni: főszolgabíró, alispán, belügyminister. Ennek természetes eredménye, hogy ilyen az illető járás vagy törvényhatóság élelmezési viszonyait bárhogyan veszélyeztető kihágás elbírálása a dolog természeténél fogva abszolúte nem történhetik azzal a gyorsasággal és abból folyólag azzal a hatályossággal sem, amelyet a kihágás természete megkövetel, (TJgy van! a jobboldalon.) mert annak következtében, hogy ugyancsak az 1901 : XX. t.-cz. 15 napos perorvoslati határidőt állapit meg, addig tehát az ügyet fel sem lehet terjeszteni az első fokról, s annak következtében, hogy ott a második fokon, t. i. az alispánnál vagy a városi tanácsnál a nagy elfoglaltság miatt, rendkívül összetorlódnak az ügyek, de különösen annak folytán, hogy a különben kitűnő munkaerőkkel dolgozó belügyministeríumban százai az ilyen ügyeknek hónapokon keresztül kell hogy az elintézésre várjanak, s az illető kihágások elbírálása csak félév vagy 8—10 hónap után következik be. Ez az, aminek reparácziója nézetem szerint okvetlenül szükséges. En nem akarok, most elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni a büntetés czéljáról, annak rendeltetéséről, de ma is igaznak tartom a modern büntetőjog egyik alapvető munkásának, Feuerbach Anselmnek száz év előtti tételét, melylyel a Theorie des psychologischen Zwanges elméletét fejtegeti, amelynek lényege az, hogy minden bűncselekménynek végső rugója olyan fizikai, rendszerint haszonvágyó belső motívumokra vezethető vissza, amelyeket vissza kell riasztani és el kell nyomni a büntetéssel való fenyegetéssel és a büntetés végrehajtásával. Ha az illető kihágás elkövetője abban reménykedik, hogy fél évig, tíz hónapig nem lesz megbüntetve, hogy készlete nem fog elkoboztatni, ha remélheti, hogy cselekményeért jránzbüntetést vagy rövid tartamú szabadságvesztés büntetést kap, hogy a háború elmultával más államba mehet át, az általa ily visszaélésekkel összeharácsolt vagyont pedig addig használhatja, akkor nem lesz hatályában az a motívum, mely őt a bűncselekménytől visszatartja. En, t. ház, nem akarok statáriális Ítélkezést, de gondoltam — mert ezen szakaszért a teljes felelősség engem terhel — olyan rendőri büntetőbíráskodásra, mely az illető bűncselekmény elkövetésével vagy legalább felfedezésével kajicsolatosan lehető gyorsasággal folyik le. Ez körülbelül az, ami már Angliában és az EgyesültÁllamokban rég hatályban van, a tettenkapás után nyomban megtartott tárgyalás, ahol mihelyt konstatáltatik a bűncselekmény, az illető hatóság, amely azt maga konstatálja, anélkül hogy neki hetekre, hónapokra szóló idézéssel el kellene