Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.
Ülésnapok - 1910-690
690. országos ülés 1917 január 26-án, pénteken. 4-27 midőn a kormány úgyszólván a közhangulat nyomása alatt állt. Azt is lehet niQndani, hogy amint épen tegnap az igazságügyminister ur által előterjesztett statisztikából láttuk, itt aránylag mégis csak szórványos és nagyobbjelentőségü esetekről van szó, holott ezek a közigazgatási és a szoros értelemben vetfc rendőri bíráskodás körébe tartozó bagatell esetek. Azonban ezek igen sok embert, nagy tömeget érdekelnek. Itt majdnem mindennap van annyi eset, mint amennyit az igazságügyminister ur egész statisztikája a gyorsitott eljárásról kimutat. Sokkal nagyobb tehát a veszély s természetes, hogy sokkal nagyobb óvatossággal kell itt eljárni, mint amikor a törvényes hatáskörrel rendelkező mai hatóságoknak törvényben szabályozott eljárását egy előttünk ismeretlen hatóságra akarjuk bizni és előttünk eddig titokban tartott eljárási szabályok uralma alá akarjuk hozni. T. ház! Épen azért, mert nagy tömegeket érint és mert az állami érdekek, a nagy érdekek szempontjából úgyszólván bagatell jelentőségű kérdésekről van szó, teljesen felesleges a törvényjavaslatnak ez az egész első szakasza. (Az elnöki széket Szász Károly foglalja el.) Ellene szólnak a közszabadságok megvédelmezésének szempontjai is, ezért én ezt már in principio is kénytelen vagyok visszautasítani. Az igazságügyminister ur tegnapi felszólalásában egy jogászi formák között elmondott kritikával szemben szives volt a magyar királyi Curiát megvédelmezni és a magyar királyi Curiának igazságot szolgáltatni. Nagyon sajnálom, de nekem magamnak is a biráskodás terén olyan tapasztalataim vannak, amelyek nem kedvezőek és azt veszem észre, hogy a biráskodás terén nemcsak a Curián, hanem csaknem minden fokon egy rendkívül veszélyes idegesség uralkodik. Ez az idegesség, sajnos, a társadalmi élet minden megnyilvánulásánál mutatkozik és megvan annak a maga természetes oka a háborúban és a háborúval járó nagy bajokban. De ha mindenütt megengedhető és elnézhető is az idegesség, az én szerény nézetem szerint minden körülmények között ki kellene ezt küszöbölni az igazságszolgáltatás teréről. A t. minister ur ezen első szakaszával nem szolgálja azt a czélt, sőt ugy látszik, olyan fórumokra kívánja bizni az objektív álláspontot, objektív szemlélődést és megfigyelést igénylő bíráskodást, amely a legnagyobb mértékben, hogy ugy mondjam, rabja a háborús állapotok szülte idegességnek. A közélelmezési hivatal, tapasztalatból tudom és látom, sok jó dolgot csinál. Szükség van erre a hivatalra és valószínűleg meg is fogja állani a helyét ; eddig legalább életképességének egynémely jelét tapasztaltuk. De munkakörénél, a reábízott feladatoknál és hivatásánál fogva mindenre inkább alkalmasabb lehet, minthogy bírája legyen olyan súlyos vonatkozású, súlyos jelentőségű kihágási ügyeknek, amelyeknél rendszerint maga a közélelmezési hivatal vagy az ő közege volt az eljárás megindításának kezdeményezője. Ez a legveszélyesebb dolog és a legnagyobb mértékben csodálkozom, hogy az erre vonatkozó kezdeményezés épen az igazságügyminister ur részéről jön, akinek pedig legelsősorban kell tudnia, hogy a melléktekintetek teljes mellőzését jelentő minő magas objektív szempontok illetik meg a birót minden fokon és a legjobban tudhatja, hogy a jó biró ezen kellékei mindenütt inkább meglehetnek, mint a közélelmezési hivatalnál. Rá akarok mutatni, hogy az igazságügyminister urnak kétségtelenül j óhiszemü buzgósága miféle lejtőre visz bennünket az igazságszolgáltatás terén. Azelőtt ebben a házban, valahányszor szóba került a katonai bűnvádi perrendtartás, mindig vérfagylaló, rémes dolgokról kellett hallanunk, a katonai bíráskodási ügyek mindig a szenvedély legizgalmasabb hangulatát váltották ki. 1912-ben megalkották ugy a közös hadseregre, mint a honvédségre vonatkozó bűnvádi eljárási szabályokat. Csodálatos dolog, hogy noha a háború alatt rendkívüli mértékben megdagadt a katonai biróságok hatásköre, — nemcsak azért, mert a létszám emelkedett, hanem azért is, mert sokszor még polgári egyének felett is a katonai bíróságok bíráskodnak — mégis most soha semmi panaszt nem hallunk ellenük. A jogászközönség a legteljesebb elismeréssel beszél az 1912. évi katonai bűnvádi perrendtartás alapján bíráskodó honvéd és közös hadseregbeli bíróságokról. A háborúnak semmiféle nagy eseménye, semmiféle forgataga nem birta rá sem a kormányt, sem a katonai hatóságokat, hogy ezektől a bűnvádi eljárási szabályoktól csak a legkisebb mértékben is eltérjenek. A kormány és a katonai hatóságok nem tartották szükségesnek sem gyorsitott, sem egyéb eljárással módosítani, megváltoztatni, rövidíteni a katonai bűnvádi jjerrendtartást. Ezzel szemben valahányszor ülésezünk, mindig találkoznunk kell olyan törvényjavaslatokkal, amelyek a mi régi bűnvádi és kihágási eljárási szabályainkat megváltoztatják és amelyek a háború örve alatt kisebbítik és csökkentik azon szerencsétlen emberek garancziáit, akin akár jogos okból, akár nem, a különböző rendű és rangú bíróságok által felelősségre vonatnak. Amikor a katonai igazságszolgáltatás terén ezt a nizust, ezt a lefelé csúszást nem találjuk és ott ezt nem tartják szükségesnek, akkor nagyon csodálom, hogy az igazságügyminister ur részéről a cziviligazságszolgáltatás terén minden egyes alkalommal ilyen javaslatokkal találkozunk. Mindezen okból én a törvényjavaslatot, épen az első szakaszban jelentkező ezen súlyos hibák miatt,nem fogadom el. (Helyeslés a baloldalon.) Ezek után méltóztassék megengedni, hogy áttérjek a törvényjavaslat 2. §-ában foglalt kérdések rövid taglalására. Eszembe jut, hogy körülbelül tiz éve annak, amikor épen a januári hónapban az 1907. évi XIX. t.-czikk vitája volt itt a házban napirenden. Akkor a koaliczió volt kormányon és körülbelül 54*
