Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-690

m 690. országos illés 1917 január 26-án, pénteken. vaj), mert a szubjektum, az alany, ugyanaz, t. i. a munkás. Bárhol fogom meg a dolgot, ha a munkás megélhetését javítom, a szükségletek kielégítését könnyitem, ez visszahat a fizikai jólétre, a halandóság arányára, a betegedés arányára és ezért azt hiszem, hogy magának a munkásbiztositási intézménynek és azoknak a feladatoknak, amelyeket maga elé kitűz, érdekében áll az, hogy a munkásbiztositási rendszer kiépíttessék. A kiépítés alatt azt értem, hogy, amennyiben az nem foglalja magában mindazokat a termelési ágakat, amelyek odatartoznak, azok bevonassanak. A másik az, hogy kiterjesztessék annyiban, hogy mindaz, ami a biztosítás tárgyát képezi, felkaroltassék. Értem végül azt is, hogy a béke idejére gondoskodás történjék arról, hogy a munkásbiztositás egész szervezete működjék és — mondom — egyik a másikat kiegészítse. Hiszen a rokkantbiztositás összefügg a betegség esetére való biztosítással, sőt annak egy része terhére esik a betegsegélyző pénztáraknak. Nem is halasztható el«— és nagyon sajnos, hogy a háború előtt nem történt már meg — a rokkantbiztositás behozatala. A rokkantbiztositás utján ezek a szocziálpolitikai ozélok igen nagy erőt nyertek volna, hiszen tudjuk, milyen nagy intézményeket létesítenek a német intézetek ós nálunk is az egész munkásbiztositási ügy sokkal erősebb, szélesebb és szervesebb alapon nyugodnék, ha a rokkant- és az aggkori biztosítás behozatnék. Ennek szervezeti szempontból még az a jelentősége is van, hogy ennek a pénztári vagy munkásbiztositási rendszernek tudvalevőleg egyik baja az volt, hogy az egyik autonóm, a másik meg állami szervezet és itt a súrlódások nem voltak egészen elkerüjhetők. Miután a rokkantbiztositás csak ugy létesíthető, ha az állam is elvállalja a teher egy részét, esetleg a szervezet is át fog alakulni és az autonóm elemeknek helyes igénybevétele mellett egészben véve mégis állami szervezet lesz. Amikor a termelési ágakat említettem, elsősorban a mezőgazdaságra is gondoltam. Tudom, hogy a mezőgazdák kissé fáznak ettől, különösen abból a szempontból, — legalább azt hangoztatják — hogy ezek a városi ipari munkások nagyobbára szoczialisták, vagy legalább is sok köztük a szoezialista és bizonyos funkcziókat is végeznek ott, nem kívánatos tehát, hogy a munkások ezekkel összekerüljenek. Azt hiszem, nagyon könnyen lehet az illetőket megnyugtatni erre vonatkozólag, mert először is azt, hogy milyen nézetek, milyen irányok fejlődnek az emberek nagy tömegében, egyáltalában nem lehet ellenőrzés a'á helyezni és tudjuk, hogy a mezőgazdasági munkások körében is nagyon radikális, sőt felforgató irányok is uralkodtak nálunk, amelyeképen annak következtében gyökerezhetnek meg, mert ma már bátran mondhatjuk, hogy mentől jobban emelkedik a munkásnép műveltségben, jólétben és erkölcsiségben, ha végső eredményben hódol is bizonyos ideáloknak, — hiszen minden embernek vannak bizonyos ideáljai — ha egy munkásnak van is bizonyos ideálja, hogy egyszer olyan társadalom is keletkezhetnék, amelyben a tulajdonjog, vagy az örökösödési jog másképen rendezkedik, de ennek megvalósítása tekinteteben tisztában van azzal, hogy ez nem képezheti tárgyát az aktivebb és a gyakorlati programmnak. Azt hiszem, nem is kell ettől tartani, különösen háború után, hiszen a munkások felvilágosítása, tájékozottsága és viselkedése a háború alatt atelsintetben meglehetős megnyugvást nyújt, ugy hogy tekintettel arra, hogy Magyarországon a mezőgazdaság és az ipar sok helyen és sok viszonylatban nincs olyan mereven elválasztva, mint azokban az államokban, amelyek teljes mértékben ipari államokká alakultak át, ebből a szempontból nem irtóznám a dologtól és miután ma filantróp, emberbaráti, ez a jótékonysági jelleggel biró rendszer áll fenn, amely azonban semmi esetre sem kielégítő, hiszen a mezei munkások száma óriási módon emelkedik, tudjuk, hogy azok rengeteg nagy tömegét teszik a népességnek, azt hiszem, a társadalmi béke érdekében arra is kell törekedni, — a keresztülvitel módozatairól most nem szólok — hogy azok is élvezzék a munkásbiztosítás áldását. Ugyanígy szükség le?z — azt hiszem, ezt is a gyakorlati szempontok javalják — a munkanélküliségi biztosítás meghonosítására. Sok mindenféle feltevés és mindenféle kombináczió létezik a munkapiaeznak a háború után való alakulására vonatkozólag de azt hiszem, ebben a tekintetben abszolúte lehetetlen egy határozott képet megalkotni. Hiszen oly ellentétek mutatkoznak itt a felfogásban, hogy egyfelől némelyek annak az optimizmusnak hódolnak, hogy óriási nagy lesz a fellendülés a termelés terén, viszont mások épen az ellenkezőtől félnek. Nem tudjuk tehát, mikép fog alakulni a munkanélküliség a háború után, de az semmi kétséget nem szenved, hogy nagyon lényegesen összefügg ez azzal, hogy a demobilizáczió miképen fog történni. A demobilizáczióval és a munkaközvetítéssel kapcsolatosan tehát gondoskodni lehet arról, hogy az a munkanélküliség, amennyiben bekövetkezhetnék, mégis a minimumra redukáltassék. Ezekkel kapcsolatosan - érinteni akarom a munkaközvetítés kérdését is. (Halljuk ! Halljuk ! balfelől.) Itt csak az a kérésem volna a t. minister úrhoz, hogy, ha lehetséges, kissé gyorsabban léptesse életbe azt a szervezetet, amelynek létesítésével az előmunkálatokban régen foglalkoznak, amelyre vonatkozólag a törvény az 1916. év elején megalkottatott és amelyre feltétlenül szükség van. Szükség van különösen arra, hogy az ne későn lépjen életbe. Hiszen egy szerv, amely beállittatik bizonyos munkába, nem éri el azonnal a funkezió makszimumát, (Ugy van ! balfelől.) tehát annak - a szervnek időt keU engedni, hogy a terrénumot tanulmányozza, hogy magát tájékoztassa, hogy mintegy kísérleteket tegyen, hogy néha még hibákat is elkövessen és