Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.
Ülésnapok - 1910-687
17 január 23-án, kedden. 316 687. országos ülés 19. viselőkkel és alkalmazottakkal szemben addig a mértékig, amely mértékig más állami tisztviselőkkel szemben az állam pénzügyi helyzetére való tekintettel elmenni jónak látta, ameddig elmehetett. Azonban ez nem elég. Nekem módomban volt épen annálfogva, hogy a mi vidékünk sokszor, sajnos, nagyon közel esett a hadszíntérhez, módomban volt látni azt az emberfeletti, azt a megfeszített munkát, amelyet a magyar államvasutak tisztviselői 7 kara kifejtett. (Elénk helyeslés a baloldalon.) És mi lett a köszönet ? Én valami sokra nem értékelem azt, hogy itt a központban egy pár kis ur vagy nagy ur ordót kapott. Ezzel ugyan egyetlen egy éhező vasúti családon sincsen segítve. Bizonyos erkölcsi obiigója van a magyar törvényhozásnak a magyar vasutassággal szemben, mert é]:>en 10 év előtt, 1907-ben volt a vasutasok fizetésének rendezése azzal a kvázi ígérettel, hogy mintegy 10 éven belül fizetéseik végleg rendeztetni fognak. Ha már most a t. ministerelnök ur jön egy törvényjavaslattal, amely az én számitásom szerint 180—200 milliót fog jövedelmezni az államháztartásnak és ha a mi közgazdasági életünk vállaira ilyen nagy, ujabb megterheltetés hárul és ezzel kapcsolatosan a magyar államvasutak alkalmazottainak fizetése nem rendeztetik, hiszi-e azt valaki, hogy majd később, a háború befejeztével lesz olyan kereskedelmi minister, akinek ezen a téren a t. pénzügyminister ur egy fillér konczessziót is fog tenni ? Teljesen ki van zárva, már pedig nekem, mondom, ismételten módomban volt közvetlenül látni annak a vasúti személyzetnek igazán emberfeletti tevékenységét. Nem a mesék világából való a 70 — 80 órás szolgálat és ha bizonyos izgatottság vett erőt a magyar publikumon azért, mert egy bizonyos időszakban a vasúti szerencsétlenségek — most már megszűntek — túlságos gyakran fordultak elő, akkor én a nagy forgalom ismeretében ennek okát abban tudtam megtalálni, hogy nem lehetséges egy rosszul szituált, rosszul fizetett, sok esetben — nem tréfa — éhező alkalmazotti és tisztviselői kartól abszolút fegyelmet és jó és pontos közigazgatást követelni. Volt alkalmam magasabbrangu állami tisztviselővel a vidékről beszélni, aki nekem azt mondta: Nincs szivem, hogy észrevegyem, ha egy-egy fékezőm vagy bakterem a nyitott vasúti kocsiból ezt vagy azt elemeli. Udvariasan használjuk ezt a kifejezést, mert az mégis csak képtelenség, hogy egy családos ember havi fizetése ezekben a brancheokban 80—100 korona közt van, a t. minister ur beszerezheti a vonatkozó statisztikai adatokat: itt Budapesten is van az alkalmazottak egész sorozata, akiknek havi illetménye nem rug 105 koronára. Már most egy alkalmazottól, akinek éberségétől és figyelmétől százezrek meg százezrek élete, vagyona, épsége, mindene függ, a legkevesebb, amit követelhetünk az, hogy ha egyszer azt a szolgálatot átveszi, akkor teljes egyéniségét odaadhassa annak a szolgálatnak elvégzésére. De ha az a szegény vasutas azon töpreng, kimerült idegrendszerrel, hogyan fog gyerekének czipőt venni s holnapra lesz-e tarsolyában az a kis útravaló, melylyel a 60—80 órás szolgálatot teljesítheti: nem csoda, ha történnek vasúti szerencsétlenségek, miken azután az utólagos vizsgálat keveset segit. Mindazok az ígéretek, melyeket e tekintetben a kereskedelemügyi minister ur tett s melyekre nézve az államvasutak igazgatósága is nyilatkozott, meg az n. n. jóléti bizottság, — amely lehetett megalkotva nagy jóindulattal, talán hozzáértéssel is — de gyakorlati eredmény dolgában egyenlők a semmivel. Vegyük csak a legkisebb dolgot, a vasutas ruhailletményt, a csizmát. Hogyan kívánjam attól a vasúti baktertől, hogy teljesítse szolgálatát, ha a ruhailletményét most neki pénzben adják ki? Amig a szövet, a bőr olcsó volt és a talp az útszélen feküdt, volt a központban egy tiszteletreméltó vállalkozó, aki az államvasuti ruházkodásokat kezelte; de most, amikor legnagyobb szükség lenne arra, hogy minden vasutas természetben kapja meg a maga illetményét, ezt a vállalkozót — nevét elfeledtem — az emelkedő anyagárakra való tekintettel fölmentették kötelezettsége teljesítése alól. íme, a csendőrségnél megvan az a minden tekintetben bevált szisztéma, hogy ott mindenki a legpontosabban megkapja a maga ruhailletményét. Láttam az ottani ruhadarabokat, láttam a csizmákat, melyeket egy csendőr 57 koronáért kap, passzió volt azokat nézni. Hát miért nem kötelessége a magyar államvasutak igazgatóságának is gondoskodni arról, hogy a személyzet ugyanilyen rendszer behozatalával megkapja legnélkülözhetetlenehb ruhadarabjait? Mert vajmi keveset ér el azzal a vasutas, ha odadobnak neki nem tudom hány korona illetményt, amiért nem hogy czipőt, de czipőtalpat sem vehet! Ezért újból kérem a t. pénzügyminister urat, tájékoztassa magát a vasutasok anyagi helyzetéről és tegye lehetővé, hogy legalább ott, ahol legégetőbb a baj, gondoskodhassak jobb ellátásukról, akár e törvény keretében, akár, ha itt már nem lehetne, a jövő évi költségvetés keretében. Mert ha ez nem történik meg, ha a -tisztviselő és az alkalmazotti kar folytonos anyagi gondokkal küzd, ne csodálkozzunk, ha az államvasutak intézménye nem állja ki a kritikát szemben Németországgal, vagy, hogy közelebbi példát mondjak, Ausztriával. Hiszen az, hogy a magyar államvasutak teljesítőképessége a legmagasabb színvonalon álljon, épp oly fontos harczi érdek, mint a lövészárokban küzdő csapatok felszereltsége. Németország minek köszönheti e háborúban nagy sikereit? Annak, hogy mesés preczizitással,
