Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.
Ülésnapok - 1910-687
687. országos ülés 1917 január 23-án, kedden. 315 anyagokat az egész ipari és mezőgazdasági élet terén pótoljuk és beszerezzük, akkor az olyan óriási forgalmat fog szülni a magyar államvasutak összes hálózatában, hogy nem 120, de — meg vagyok róla győződve — 180, sőt 200 millió is be fog ezen a czimen folyni. Képzelheti már most valaki, hogy amikor a háború bevégeztével a szocziális és egyéb igényeknek valóságos tömegével fogunk szemközt állani, amikor igazán az utolsó fillérre is szükség lesz, hogy akkor a t. pénzügyminister ur a már elért bevételi eredmények rovására bárminő tiszteletreméltó érdekek védelme szempontjából kivételeket fog tenni? Arról szó sem lehet! O egyszerűen azt fogja akkor mondani: erre a pénzre szükségem van, ezt nélkülözni nem tudom. Az a bizonyos beígért általános tarifarevizió pedig ráér majd 15—20 esztendő múlva. Akkor azután az egyes határszéli vármegyék fogják viselni ennek a tarifális emelkedésnek nagyon is súlyos és végzetes hátrányait, amelyek sorsa iránt pedig, azt hiszem, mindnyájan meleg érdeklődéssel viseltetünk. Itt elérkeztem beszédem e részének a konklúziójához. Ha már a t. pénzügyminister ur felhatalmazást adat magának a viczinális vasutak elsőbbségi kötvénybirtokosainak, illetve azok érdekének a megvédésére, akkor én sokkal szivesebben adtam volna neki felhatalmazást abból a czélból, hogy ezt a hadiadót ne alkalmazza olyan vidékeken, amelyek Magyarországon a habom következményei folytán súlyosan lettek érintve. (Elénk helyeslés a baloldalon.) Felmenthette volna például Erdély egyes részeit, vagy a Felvidéket, ahol a regenerálás munkája egy ilyen kedvezmény révén sokkal gyorsabban és sikeresebben lenne keresztülvihető. (Helyeslés balfelöl.) I 1 . képviselőház! Kifejtettem azokat az indokaimat, amelyek szerint nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt a törvényjavaslatot megszavazhassam. De rá kell térnem arra is, hogy mi az, amit ebben a javaslatban nélkülözök. Kélkülözöm az államvasuti tisztviselők és alkalmazottak fizetésének rendezését s nélkülözöm az államvasutak jövő beruházásának programmját. Épen ezért vettem magamnak azt a bátorságot, hogy amikor egy elnézés következtében a kereskedelemügyi minister urat gondoltam e javaslat képviselőjének, azt mondtam róla, hogy nem irigylem az ő helyzetét, hogy mint szakministernek ilyen javaslatot kell képviselnie. Ha a t. pénzügyminister ur — beismerem, jogos pénzügypolitikai okokból, azon mindnyájunk által helyeselt és minden egyes állampolgár által kötelességszerűen átérzett föladat megoldásaként, hogy t. i. a vállalt adósságaink kamatját fizetni tudjuk — ilyen súlyos, pár száz millióra rugó megterhelést hárit a magyar közgazdaság vállaira, akkor nem szabad kettőt cselekednie. Először is nem szabad megfeledkeznie arról, hogy egy nagyszabású beruházási programmal megismertesse a házat. ííem lehet és nem szabad a. magyar államvasutakat olyan fejős tehénként kezelni, amelyből folytonosan el akarjuk fejni a tejet, anélkül hogy annak a szegény államvasutnak a kellő táplálásáról gondoskodjunk, ha tehát egyes képviselőtársaim felemlítették, hogy nélkülözik a beruházási vasúti politikát, akkor ebben a tekintetben kellene hogy tájékoztassa a pénzügyminister ur a jövőre nézve a házat. Én a múltkor már kérdést intéztem ebben a tekintetben a kereskedelemügyi minister úrhoz, választ azonban nem kaptam. A kényes vonatkozásait ezeknek a dolgoknak én is ismerem és méltányolom, de ha gróf Esterházy Móricz t. képviselőtársam hivatkozott rá és joggal, hogy Ausztriában bizonyos vonalak hadügyi érdekekből a hadügyi költségvetés terhére építtettek ki, engedelmet kérek, amikor az egész hadszíntér tulajdonképen, sajnos, a mi nyakunkon van, amikor a háború nyűgét ebből a szempontból is évek óta — mert hiszen a háború már több év óta tart — mi viseljük, akkor lehetetlen ezzel a dologgal nem foglalkozni. Tudom, hogy vannak a hadügyi tárcza terhére keresztülvitt egyes építkezések; tudom, hogy a hadvezetőség . által rendelkezésünkre bocsátott munkaerőknek ezen a téren sokat köszönhetünk, de engedelmet kérek, ez csaknem annyi, mint a semmi. Ha a hadászati érdek volt kénytelen bizonyos felvonulási irányokat és vonalakat Ausztriában teljesen kiépíteni a hadügyi költségvetés terhére, amikor a száz ós száz milliók és milliárdok ott repülnek és ezen a téren igazán nem lehet a szokott Teleszky-féle metódust, a kék czeruzát vagy a vörös czeruzát szerepeltetetni, akkor a legelemibb dolga lett volna a kormánynak, odáig forszírozni a hadvezetőséget, hogy ne kis, nyomorúságos HeeresBahn-okat csináljanak, amelyeknek most a municziószállitás szempontjából talán van valamelyes jelentőségük, de amelyek a nagyfontosságú magyar közforgalmi érdekek szempontjából igazán csekély értékűek. És ha ebben a tekintetben a kormány nem tette meg a kötelességét, vagy ha megtette és annak semmi gyakorlati jelentősége nem lett, akkor ez mélyen sajnálatos. Annyi éven keresztül mindig mi voltunk legjobban veszélyeztetve. Minő egyszerű dolog lett volna, például csak egy vasutat említek, a budapest—kőrösmezei, vagy budapest—uzsoki vonalnak kettős vágányuvá kiépítése, nem mondom, minden viszonylatban, de legalább olyan mértékben, hogy annak folytatásakép utóbb a béke eljövetele után a vonal teljesen kiépíthető lett volna. (Helyeslés a baloldalon.) A második kérdés, amelylyel foglalkozni akarok, az államvasuti tisztviselők és alkalmazottak fizetésének ügye. En tudom, hogy a pénzügyminister ur elment az államvasuti tiszt40*
