Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-660

660. országos ülés 1916 szeptember lS-án, szerdán. 93 felöl.) hanem logikailag annak kiegészitése, mert hiszen az ő indítványa még elfogadás esetén is csak problematikus kilátást nyújt arra, hogy a közös ministerek alkotmányos ellenőrzése létesíttessék. (Ugy van! bal felől.) Ha tehát áll az a tétel, hogy sem alkotmányjogi, sem politikai szempontból, sem, hogy igy mondjam, a politikai élet erkölcsi és pszichológiai bázisainak szempontjából nem megengedhető állapot az, hogy mind a két államnak épen a legválságosabb pillanataiban, perczeiben és óráiban azok, akik közvetlenül intézik a külügyi és politikai dolgokat, minden jsarlamenti ellenőrzés nélkül maradjanak ; ha ez áll, már pedig nem képzelem, hogy ezt valaki tagadhatná; ha áll másfelől az is, hogy a delegácziók utján való orvoslás nem egyedül tőlünk, hanem egy olyan tényezőtől függ, amelynek elhatározására és cselekvésére mi kényszerítő hatással nem lehetünk: akkor logikailag következik az, hogy gondoskodnunk kell arról az ellenőrzésről a magyar törvényhozás kebelében. Ez, ismétlem, nem a függetlenségi pártnak az a törekvése, hogy a maga álláspontját érvényesítse, mert erre sem az időpontot, sem a fórumot, amelylyel szemben állunk, alkalmasnak nem tartom; ez a helyzetnek egy folyománya, a fennálló intézmények kiegészitése. Mi levonhatnánk ebből, ha közjogi vitát akarnánk előidézni, messzemenő következtetéseket, mert ha a legválságosabb, legsúlyosabb pillanatokban ezek a közösügyi intézmények felmondják a szolgálatot, (Ugy van! balfelöl.) akkor felmerül a kérdés, hogy tulajdonképen mirevalók. (Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Ha azok csak ahhoz az esernyőhez hasonlítanak, amelylyel csak szép időben lehet pompázni, amelyet azonban, ha erős eső esik, nem lehet többé használni, hát akkor igazán az a kérdés, hogy ezzel az esernyővel tulajdonképen mit csináljunk. (Ugy van! balfelöl.) De most ebbe nem megyek bele. Nem akarok oly álláspontokra helyezkedni, amelyekről előre tudom, hogy a mai többség, sőt ellenzéki bajtársaink nagy része is azokat el nem fogadhatja azon elvi álláspontnál fogva, amelyen áll. Abból a közjogi álláspontból indulok ki, amelyet a jelenlegi törvények állapítanak meg és rámutatok arra a szükségszerű kiegészítésre, amelyre ezek a törvények rászorulnak, hogy Magyarország alkotmányos jogainak gyakorlása ne legyen függő más állam területén előálló helyzetektől és viszonyoktól. (Elénk helyeslés és taps a baloldalon.) Épen azért nem is akarok kontroverziába bocsátkozni azokkal az észrevételekkel, melyeket már t. barátom az általam benyújtott törvényjavaslat szövegezésére nézve és annak részleteire nézve tett, mert hiszen az én indítványom elfogadásának esetén is ez az elfogadás csak annyit jelentene, hogy a ház bizottsághoz utasítaná ezt a törvényjavaslatot és a bizottsági tárgyalás révén, sőt azután a konkrét javaslatnak képviselőházi tárgyalása révén bővebb alkalom nyílna, hogy a szövegezésben mutatkozó visszásságok vagy hiányok kiigazittassanak. Ez, mélyen tisztelt képviselőház, az én indítványom lényege és ennek folytán számomra tulajdonképen nem marad egyéb hátra, mint az, hogy amennyire a rendelkezésemre álló idő még engedi, (Halljuk! Halljuk!) kifejtsem a magam részéről is azokat az indokokat, amelyek t. barátomat egyfelől, csekély magamat másfelől arra birtak, hogy bár különböző utakon, de javasoljuk annak a visszás állapotnak orvoslását, amely szerint a közös ministerek, elsősorban a közös külügyminister tevékenysége semmi direkt parlamenti ellenőrzés alatt nem áll; hogy keressük, melyek azok az okok, az előbb említett czáfolhatatlan elvieken kívül, amelyek most különösen aktuálissá teszik azt a kérdést és amelyek anynyira nyomatékosan hatottak reánk, hogy azt a vitát is előidézni szükségesnek láttuk, amelynek veszélyeire figyelmeztetett az imént a t. ministerelnök ur. A t. ministerelnök ur már tegnap a napirend megállapításánál is egy figyelmeztetést intézett az ellenzékhez, sajnálom, hogy nem voltam jelen, de gróf Ziehy Aladár t. barátom igen helyesen megtette észrevételeit, amely figyelmeztetésből és mai felszólalásából is kiderül az, hogy az ő felfogása szerint egyáltalán nem czélszerü, nem tartja az ország érdekében levőnek, hogy ez a vita folyik, mert mint mondja, ha nekünk sikerülne a tételt bebizonyítani és a közfelfogásba átvinni, hogy külügyi politikánk súlyos hibákban szenved, azzal megrontanók a közhangulatot, amely a háborúban való kitartáshoz szükséges. Tisztelt képviselőház! En azt hiszem, hogy a t. ministerelnök ur itt, hogy ugy mondjam, a nemzet lélektanának és talán a külföld lélektanának megítélésére nézve is egy tlaptévedésben szenved. (Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Nem lehet a nemzet lélektanát igy kezelni abból a czélból, amely előttem is lebeg, ép ugy, mint a t. ministerelnök ur előtt is, hogy ugyanis aczélozzuk a lelkeket a kemény és minden várakozáson felül tartós megpróbáltatások ellen mindaddig, amig kivívhatjuk az oly békét, amely a mi nemzeti létünknek biztosítékait gyarapítja. Mondom, a t. ministerelnök úrral szemben állítom, hogy máskép kell kezelni e czélt, e lélektani behatást, amelynek követelményeit soha szem elől nem tévesztem; ma, a világháborúnak több mint két éves tartama után, ma, a hadviselésnek váltakozó benyomásu eseményei után, ma, azon szomorú benyomások után, amelyek lehetetlenné teszik annak a fikcziónak fentartását a legjámborabb kedélyben is, mint hogyha itt minden a lehető leghelyesebben menne, (Igaz! Ugy van! a balés a szélsöbaloldálon.) ma a nemzet lélektanát egészen másként kell kezelni, mint ahogy ke-