Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-660

660. országos illés 1916 szeptember l3-án, szerdán. 81 kivétel nélkül ebben a meggyőződésben volt — Románia is meg fog indulni azonnal, amint Olaszország megtámad bennünket. Ez nem a lekicsinylés, nem a gyávaság vádja, ha azt mondom, bogy a külügyminister megrettent, megijedt abban a perczben, amidőn nagy küzdelmek közepstte, az oroszok kárpáti támadásakor annak a lehetőségnek nézett elébe, hogy a monarchiát két szomszédja támadja meg egyszerre. Ez természetes. A hiba csak abban van, hogy azokat a nagy kérdéseket nem akartuk soha akkor elintézni, amikor jól állottunk. Mindenesetre azon hazafias, teljesen érthető motivum által vezetve, hogy hátha teljesen győzünk és felesleges lesz minden áldozat, ezen motivum által vezetve, elmulasztottuk mindig és minden kérdésben azokat a perczeket, amikor kedvezőbben lehetett volna megalkudnunk. Később azután kénytelenek voltunk többet is Ígérni, mint amenynyit adhattunk, amikor a veszélyek összetornyosultak, amikor láttuk, hogy milyen katasztrófához vezethet esetleg egy támadás. Azáltal, hogy nem czéltudatosan csináltuk a dolgot, hogy nem használtuk fel Olaszországban épugy, mint Romániában a kedvező momentumokat az erélyes fellépésre, a színvallásra bírásra, azáltal kerültünk abba a helyzetbe, hogy akkor kellett döntenünk, amikor súlyos veszélyben voltunk. A t. ministerelnök ur azt is mondja, hogy Przemysl eleste katonailag nem volt olyan veszélyes momentum, hiszen utána megvertük az oroszokat. Az igaz, de kétségtelen, hogy márczius 20-án kezdődött az a nagy harcz a Kárpátokban, amely eltartott egy egész hónapig, április közepéig, amikor egy hajszálon függött az eredmény ; kétségtelen, hogy ez a harcz veszélyesebbé vált ránk nézve attól a percztől fogva, hogy Przemysl vára elesett s a várat körülzáró orosz csapatok részt vehettek a támadásban. Tehát igenis, nagyon súlyos, nagyon veszétyes korszaka volt ez a világháborúnak, amelyet, Istennek hála, győzelmesen, sikeresen, dicsőséggel álltunk ki, de amely olyan volt, hogy természetszerűleg a külügyministerre azt a kötelességet rótta, hogy lehetőleg kerüljön el minden uj komplikácziót. Ezért volt akkor kénytelen rohamosan engedni és ezzel az olasz diplomácziát mintegy meglepni, amely akkor erre elő sem volt készülve. Épen azért nem érhetett czélt, mert ezt csak a gyengeség, csak az ijedtség jelének tekintették. A t. ministerelnök ur ehhez kapcsolva még azt is mondja, hogy az, hogy Przemysl eleste után körülbelül egy héttel, tettük meg először a konkrét ajánlatot, az nem arra vezethető vissza, hogy akkor megijedtünk, hanem arra, hogy akkor tette Olaszország az ellenajánlatát. Ez az állítás nem felel meg a tényeknek. Ez megint egyik példája annak, hogy mennyire káros itten ezeket az ügyeket részleteiben tárgyalni. (Derültség a jobbközépen.) Nevet a t. képviselő ur, de ez igy van. A t. ministerelnök úrral megtör KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXII. KÖTET. tént a harcz hevében, a dátumok nem voltak előtte, hogy nem jól emlékezett a dátumokra. A dolog igy áll. Márczius 9-ikén tettük mi azt az ellenajánlatot, hogy hajlandók vagyunk saját területünkről is tárgyalni.Márczius 13-ikán válaszolt erre Sonnino. Mi azután hallgattunk. Március 22-én esett el Przemysl és, gondolom, márczius 28-ikán tettük meg a mi részletes ajánlatunkat. Közben ujabb ajánlat Olaszország részéről nem történt. Sonninónak az az ajánlata, amelyre emlékezett a ministerelnök ur, jóval később történt. Mi akkor vártunk még egy ideig és valószinünek tartom, hogy annak hatása alatt vártunk, hogy Przemysl elesett és nagy harczok voltak várhatók a Kárpátokban ; hiszen csak április 6-án, húsvétkor volt azon küzdelmeknek kulminácziós pontja. Jól tették, hogy engedtek, de az volt a hiba, hogy nem előbb tették meg a szükséges lépéseket. Kellő időben kisebb áldozattal több eredményt lehetett volna elérni, mint akkor oly ajánlatokkal, melyek messze túlmentek azon, amiről lemondhattunk s amelyekkel czélt mégsem értünk. Ezek után áttérek Apponyi t. barátom indítványára. A magam részéről az ő javaslatát csak akkor tudnám elfogadni, ha a delegáczióra vonatkozó indítványom visszautasittatnék. En azt hiszem, hogy bármiként gondolkozzék valaki a delegáczió intézményének hasznosságáról, törvényes kötelesség a delegácziót összehívni. Amennyi* ben ez bármily oknál fogva nem történnék meg s a szavazás bebizonyítaná, hogy ezt elérni nem lehet, akkor áll elő az a további kérdés, miként segítsünk magunkon, miként törekedjünk mégis biztosítani a külügyminister felelősségre vonását. De ez esetben is csak mint átmeneti intézkedést tudnám elfogadni t. barátom javaslatát és pedig ugy, hogy világosan benne legyen a törvény szövegében, hogy csak add'g fog a külügyminister az országgyűlés elé is idéztethetni, mig a delegáczió össze nem ül. Nem tartanám helyesnek, hogy a külügyminister e kötelességét egyszersmindenkorra szóló organikus törvényben megállapitsuk. Mert csakugyan lehetetlen helyzetbe kerülne az a külügyminister, kinek majd később a delegáczióban is, a magyar parlamentben is külön-külön kellene felelnie és esetleg azután az osztrák parlamentben is. Egyáltalán, bár kétségtelen, hogy az 1867. évi XII. törvényczikk, mint minden más törvény, önállóan módosítható, azt gondolom, — s ebben megegyeztek a múltban csaknem összes tekintélyeink — kétségtelen az is, hogy az 1867. évi XII. törvényczikk politikailag helyesen, nemzetközileg, hogy ugy mondjam, méltányosan csak akkor változtatható meg, ha Ausztria hasonló tecmészetü intézkedéseket tehet alkotmányosan, magára nézve hatályosan. Egyoldalulag, anélkül hogy Ausztria vagy utólag egy törvénynyel magára nézve hasonló intézkedéseket léptetne életbe, vagy előzően szerződés ne jönne létre a két állam között, politikailag helyesen megváltoztatni az 1867. évi XII. törvényczikket nem lehet. Már pedig, szerintem, 11