Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-659
36 659. országos ülés 1916 ezentúl ez a hatás csak a következő évben fog érvényesülni. Igen lényeges különbség ez, akármilyen skála érvényesül. Áttérek most már a harmadik adóemelési tényezőre, mely az adóalap tágításában jut kifejezésre. A legfontosabb adóemelés a törvényben ott van, ahol az eddigi adóalapot érinti. T. ház ! A részvénytársaságok adóalapját az 1909-iki törvény ugy állapítja meg, hogy 17. és 18. §-aiban bizonyos tételeket sorol fel, melyeknek a nyereséghez való hozzáadása, illetve a nyereségből való levonása után állapittatik meg az adóalap. Ez a törvény csak annyiban tartalmaz változást az addigi törvénynyel szemben, hogy mig az 1875-ik törvény a levonható és le nem vonható tételeket a bruttó nyereséghez viszonyította, — az 1909-iki törvény szerint a tiszta nyereségből vonhatók le bizonyos tételek és viszont a tiszta nyereséghez adhatók hozzá bizonyos más tételek. Ez az egész rendszer elavult. Ezt mi átvettük az osztrák törvényből s ez a rendkívül komplikált rendszer az, amely — bátran állithatom — a részvénytársaságok adózása körül keletkező nagyszámú pereknek egyik főforrása volt. Hogy mily helytelen ez a rendszer, arra nézve csak egy példát hozok fel a törvényből. A törvény szerint a tiszta nyereségből levonható tételek között fel vannak sorolva a tartozási (passzív) kamatok és a vissz]eszámitolási kamatok is. Aki valaha mérleget készített, vagy a mérleg készítéséről fogalma van, az tisztában van azzal, hogy mikor a tiszta nyereség megállapítására kerül a sor, akkor ezek a passzív kamatok már rég le vannak vonva s addig tiszta nyereségről nincs szó. Ez az egész komplikált rendszer félre volna teendő s a helyes alap ugy lenne elérhető, ha a törvény kimondaná, hogy az adó alapjául a kereskedelmi törvény értelmében készített mérleg szerinti eredmény szolgál. Nem akarok visszamenni az 1909-iki törvény fogyatékosságaira, kizárólag csak a jelen törvényjavaslatban foglalt azokra a rendelkezésekre akarok kiterjeszkedni, melyek az 1909 : VIII. t.czikknek az adóalap megállapítására vonatkozó intézkedéseit érintik s ezeket hatályon kivül helyezni vannak hivatva. Ezeket az intézkedéseket sorba véve, a 2. §. első helyen azt mondja, hogy levonható a nyereségben bennefoglalt az a jövedelem, a mely föld- vagy házadó alá eső saját vagy haszonélvezeti vagyonból származik és pedig: a) földbirtoknál a kataszteri tiszta jövedelem erejéig, b) házaknál az 1909. évi VI. törvényczikknek megfelelő nyers házbérjövedelem, mig az 1909. t.-cz. szerint nem a kataszteri tiszta jövedelem, hanem a földbirtok tényleges jövedelme volt levonható. Az uj rendezés logikailag az egyedül helyes alapon áll, amidőn hozadéki adóval terheli meg a részvénytársaságot és amidőn hozadéki adóból csak azt az összeget vonja le, amely után más hozadéki adó már levonatott. Azonban ha a formai jog szempontjából nincs szeptember 12-én, kedden, is kifogásom ezen intézkedés ellen, ha formailag teljesen helyes is, anyagi igazság szempontjából ez az intézkedés méltán esik kifogás alá. Mert a nyilvános számadásra kötelezett vállalat, amely földbirtokot bir tulajdonul és azon gazdálkodik, sokkal súlyosabb helyzetben van, mint az a földbirtokos, aki saját birtokán gazdálkodik. Ha csak nem törvényhozáspolitíkai érdek az, — amint hiszem, hogy nem az — hogy a pénzintézetek és nagy vállalatok ingatlanon való gazdálkodása megnehezíttessék, mert hiszen mezőgazdaságunknak épen az volt a múltban a baja és a hiánya, hogy nem rendelkezett a kellő tőkével, nem tudta emiatt a mezőgazdasági ipart fejleszteni és kénytelen volt eksztenziv gazdálkodást folytatni, mondom, ha ez nem törvényhozáspolitikai indok, akkor ez a javaslat hatása nem lesz más, mint az, hogy teljesen egyenlőtlen helyzetbe hozza a földbirtokon gazdálkodó vállalatokat a magánszemélyekkel szemben. A természetes személyekre ugyanis az a szabály áll fenn, hogy ők fizetik a földadót a kataszteri tiszta hozadék után és a tényleges jövedelem ezenfelüli része után pedig fizetnek jövedelemadót és vagyonadót, ami legmagasabb fokán együttvéve 10 százalékot tesz ki. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok ellenben ezen különbözet után társulati adót kénytelenek fizetni, ami legenyhébb esetben is eléri a 25 százalékot. Azért ezen egyenlőtlenség megelőzésére van egy tiszteletteljes indítványom. (Halljuk! Halljuk!) Ez arra vonatkozik, hogy az a különbözet, amelyet a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok a tényleges jövedelem és a kataszteri tiszta jövedelem között produkálnak, ez a különbözet, ugy mint a magánszemélyelalél, alacsonyabb kulcscsal adóztassék meg és azt volnék bátor proponálni, hogy ez a kulcs 10 százalékban állapittassék meg, amely 10 százalék analógiája annak, amit a természetes személyek legmagasabb fokon vagyonadó és jövedelemadó czimén fizetnek. Áttérek már most a szakasz második rendelkezésére, amely még az elsőnél is sokkal súlyosabb aránytalanságokat tartalmaz, különösen a vidéki pénzintézetekre nézve. Ez a rendelkezés a 2. §. 3. pontjában foglaltatik, amely kimondja, hogy a vállalat a saját tulajdonát képező s a vállalat tárczájában tartott az állam, törvényhatóságok, társulatok, valamint a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok által kibocsátott s valamely belföldi tőzsdén jegyzett kölcsönkötvények ama részének kamatjövedelme vonható, de csupán az a része, amely része meghaladja az illető vállalatnál elhelyezett betétek 20 százalékát. A jogállapot eddig az volt, hogy minden nyilvános számadásra kötelezett vállalat a tárczájában lévő értékpapírok jövedelmét — akár adómentesek voltak, akár adókötelesek — az adóalapból levonhatta. Ez buzdította a pénzintézeteket értékpapírok vásárlására és ez előnyös volt a közgazdaságra két szempontból ; egyrészt, mert mobilabbá tette a pénzintézeteket, másrészt mert az állam kibocsátmányai igy
