Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-666

666. országos ülés 1916 szeptember 26-án, kedden. 381 volnának orvosolhatók, ha kissé belátnánk a helyzetbe és helyes utón keresnők hozzá a segitőforrásokat. Szomorúan tapasztalom mint lelkész, hogy nem aránylag nagyobb az elhalálozás a szokottnál, de abszolúte nagyobb, sokkal nagyobb mint boldog időkben, rendes körülmények között. Öregeink pusztulnak, vesznek napról-napra megdöbbentő nagy számmal. El tudom képzelni meg tudom magyarázni, hogy miért: az ő sorvadt idegeik nem bírják a háborúval járó izgalmakat. Az öreg elcsendesedik, elvonul, egy-két nap alatt fonnyadt, ványadt, összeesik s elpusztul sorjában. Meg tudom érteni azt is, hogy nagyobb a gyermekhalandóság a szokottnál: a rendetlen táplálkozásra, másrészt a gondozás hiányosságára is vezetem vissza. A szülő, az anya el van fog-' lalva a kenyérkereset nehéz munkájával, mely őt sokszor a háztól messze, távol tartja, s a gyermek magára van hagyva, a kicsi gyermek a még kisebbre van bizva, vagy megfordítva. A kellő gondosság hiánya idézi elő a gyermekeknél a szokatlan nagy halandóságot. Ezt részemről megszomorodott szívvel látom, mert valahányszor szomorú kötelességem, hogy gyermeket temessek, talán jobban megsiratom őt, mint saját édes szüléje. Mert hiszen a szegény embernél, ha sok a gyermek, könnyű a belenyugvás abba, mikor egyet elszólít az Isten a sok közül. Én azonban a nemzet szempontjából nézem a veszteséget, s midőn annak fájáról hull le egy-egy gyümölcs, a mi veszteségünket látom benne, egy-egy zálogát a szebb jövőnek, s inkább meg tudom siratni még szülő anyjánál is. Nálamnál hivatottabbak álltak azon mozgalom élére, melynek czélja a csecsemő- és a gyermekvédelem s mely a jelentkező bajok korlátozására, következményeik elhárítására szövetkezve lépett sorompóba. Azonban bármily jóakarattal, a megszokott eszközökkel alig lesz képes czélt érni. (TJgy van ! balfelöl.) Már a boldogabb időkben is kevés volt az orvos. A felvidéknek 15—16 faluja van egy orvos kezében. Gondolom, Lux Terka írónő a Felvidéken járva irta le impresszióit s mondja: Minden faluban van egy esetleg két lelkész; 15—16 faluban egy orvos. Naivul hozzáteszi: mily jó lenne, ha megfordítva volna! Ebben van egy kis túlzás, de bizonyára kívánatos, hogy orvos is legyen minden faluban. De ez a boldog időkben is kivihetetlen volt. Ma még inkább érezzük az orvoshiányt a vidéken és attól tartok: a háború után ez még inkább érezhető lesz. Igen sok növendék vonatott el hivatásától, pályájától, akit elszólított a kötelesség s aki mint kombattáns katona szolgálja hazája ügyét. Igen sok vérzett már el a fiatal generáczióból. Idősebbje is igen sok ment tönkre. Nehezen lesz pótolható a hiány. Aggodalommal látjuk az egyetemen, mennyire megritkult az orvostanhallgatók száma. Ezzel a körülménynyel feltétlenül le kell számolni; és mert orvosokat nem tudunk beállítani kellő számmal, azt hiszem : uj erőket kell keresnünk azok pótlására vagy legalább arra, hogy a hiányt elviselhetőbbé tegyék s a meglevő erőknek segítségére álljanak. Én már a véderővita folyamán rámutattam mint kínálkozó munkaerőre a lelkészek karára. Rámutattam arra, hogy a lelkészek e f téren igen hasznossá tudnák magukat tenni. És én már akkor lelkészi körökben érdeklődve, tőlük véleményeket kérve, minden felekezet előkelő pajuainál is informácziót, tájékozást keresve, értesültem, hogy nem idegenkednek, sőt nagy lelkesedéssel állanának ezen ügynek: a nemzet egészségügyének szolgálatába. Hiszen tapasztaljuk ma is: nem egy lelkészi egyesület veti fel a kérdést, gondolkozik afelett, hogyan tehetné magát hasznosabbá, mint amennyire tud használni a nemzet ügyének. Egyik-másik kérvény formájában is felkeresi a házat és kéri, hogy méltóztatnék törvényhozásilag módosítani az 1912: XXX. t.-cz. 29. §-át és intenzivebben kiterjeszteni a véderőkötelezettséget a lelkészetre. Kombattáns katonákul is készséggel jelentkeznek, amint hogy megtörtént egyik-másik teológiánkon, hogy a fiatal lelkészeket, teológusokat hadba szólította a püspök. Én ezt részemről nem helyeseltem, ma sem tudom helyeselni, de megtörtént. Azt hiszem: az a nemes anyag jobban is ki lett volna használható s mit sem nyertünk vele, hogy azt a 70—80 tetterős, ambicziózus, illúziókban gazdag fiatal emberünket kivittük a hareztérre, ahol már mutatóban is alig van belőlük. Ha a lelkész intenzivebb munkát keres, ha nagyobb részt kér a háborúból, ne mint kombattáns katona tegye; mert hiszen nagyobb értéket képvisel ő, nagyobb szolgálatokat tehet annál, mint hogyha fegyvert fog kezébe. (Igaz! TJgy van! balfelöl) Az otthon lévő lelkész, amikor egy egész községet biztat, bátorít, amikor egy egész községben tartja fenn a jobb reményt, hitet, önbizalmat, áldozatkészséget, amikor megőrzi a lelki egyensúlyt egy egész közönségnek, sokaknak lelkében, azt hiszem: sokkal többet használ, mintha fegyverrel védi azt a tűzhelyet, amelyet igy, mint lelkész fölkeres, ott vigaszszal szolgál a csendesen sírdogáló, zokogd szülőknek, amikor elalszik az utcza, elcsendesedik a falu s az elhomályosult lakásokból fel-felhangzik nagyon sűrűn az elfojtott zokogás. Részemről azt hiszem, sokkal inkább volna összhangba hozható a lelkész hivatásával ez az ő kívánságuk, hogy háborús időkben is hasznosabbá tegyék magukat a nemzetre, a közre nézve, hogyha a megkezdett utón haladnánk. A háború előtt t. i. talán épen az én felszólalásomra — bár nem akarom az inicziativának dicsőségét a magam számára lekötni, de azt hiszem: volt benne némi részem, hiszen