Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-666
666. országos ülés 1916 szeptember 26-án, kedden. 365 félni, hogy nem lévén makszimálva, a végtelenségig emelkedne. Itt meg kell még azt is jegyeznem, hogy az eddigi eljárás során a főhibát abban láttam, hogy makszimáltunk gabonát, aztán lisztet, krumplit stb., de sohasem gondoltunk arra, hogy a makszimálás rekvirálás nélkül eredményre nem vezethet. Valahányszor makszimálásról volt szó, abban a perczben kivonatott a forgalomból az illető czikk és napvilágot látott vagy a külföldön, ahol makszimális árainkat nem respektálták, vagy j)edig visszatért hozzánk akkor, mikor a makszimálást hatályon kivül helyezték. Ezt a budapesti piaczon a közelmúltban tapasztaltuk, azt hiszem, ennek igazolására felesleges volna adatokat felhoznom. Már a délelőtt rámutattam arra, hogy a mai kellemetlen, idestova talán tűrhetetlenné vált drágaságnak és nélkülözéseknek okát nemcsak abban a szervezetlenségben látom, amelyet a kormány terhére irunk, nemcsak abban a kapzsiságban és lelketlenségben, amelyet a közvetítőknek tulajdonítunk, hanem sokkal mélyebben keresem. Azzal az előbb felhozott példával, hogy a makszimálás elől az áru egyszerűen elhagyja az ország határát, beigazoltam azt, hogy a tervbevett élelmezési központ czélravezetni azért nem fog, mert hatásköre az ország határán túl nem terjedhet. Mi itt megállapíthatunk makszimális árat, tehetünk bármit, mindig lesznek olyan közvetítők, akik, kihasználva a konjunktúrát, elvonják tőlünk az árut és a külföldre szállítják. Megállapíthatjuk azt, hogy mi, a nyerstermelő Magyarország lakói jobban nélkülözünk, sokkal drágábban űzetünk minden szükségleti czikket, mint pl. Németország, mely tőlünk szállítja a nyers terményeket. De ha nem fizetjük túl az árakat, az természetes; ez következik abból is, hogy én nem tartom senki terhére felróhatónak, ha a beszállított áru bizonyos áremelkedést mutat azzal szemben, amelyet magunk produkálunk, de ez csak arra vonatkozik, hogy a szállítási költséggel drágulhat meg csupán az az áru, Mi azonban nem ezt tapasztaljuk. Nálunk fordítva áll a dolog és ezért valósággal megdöbbentő, mikor ezt olvassuk, hogy Németországban olcsóbb a liszt és a hus, mint nálunk. Ne méltóztassék ezek után csodálkozni, ha az üres gyomorral és sok nélkülözéssel küzdő népünk önkéntelenül is arra a gondolatra jut, hogy itt a gondoskodás teljes hiánya van és hogy ebben a házban mindenre gondolunk, kivéve arra, amire az országnak valóban szüksége van. Én az egész baj kutforrását abban a szerencsétlen közjogi helyzetben látom, amely minket Ausztriához kapcsol. A múlt héten egy nagy közjogi vitának voltunk itt tanúi, melyet az ellenzék vezérei folytattak a t. ministerelnök úrral, midőn az 1867 : XII. t.-czikket magyarázták egymásnak kölcsönösen. Aki szemmel kisérte ezt a vitát, meggyőződhetett arról, hogy a ministerelnök ur érvelése és az őt támogató többség hallgatása legjobban igazolta azt, hogy az 1867: XII. t.-cz. valósággal a mi jogainkat támadja. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekeztek vezéreink indítványaikkal és azok indokolásával momentán segíteni azon a viszonyon, mely előállott azzal, hogy az 1867. XII. t.-cz. alapján nem tudtuk megoldani azt a kérdést, hogy a dualizmus alapját képező közös szervek hogyan vonhatók felelősségre. Én azt hiszem, a függetlenségi pártok érvelésénél sokkal meggyőzőbb volt a többség hallgatása és a t. ministerelnök urnak és a t. túloldalnak azon merev elzárkózása, melylyel lehetetlenné tette, üogy a kiegyezési törvény 28. §-ában biztosított paritás nálunk érvényesülhessen, érvényesülhessen akkor, amikor Magyarország vérét, pénzét, szóval mindenét)ielevifcte ebbe a háborúba. (Ugy van! balfelöl,) Én szerintem a múlt heti vita fényesen igazolta be, hogy egy rosszul konstruált dualizmus alapjaiban rendült meg és ma még a konzervatív 67-esek is kénytelenek belátni, hogy a kiegyezési törvény a mai formájában tarthatatlan. Ugyanezt igazolja a mai gazdasági helyzet. A függetlenségi párt nézete az, hogy a kormány nem képes a lakosság szükségletéről gondoskodni, még pedig azért, mert nincs önálló vámterületünk. Ezt igazolva látjuk ott, ahol kénytelenek vagyunk beismerni, hogy nem tudunk makszimálni és nem tudunk rekvirálni, mert az áruk azonnal elhagyják az ország határát és nem lévén vámsorompó, a kormány ezt nem tudja megakadályozni. Ebben sokkal biztosabban találjuk meg a mai súlyos helyzetnek, a mai drágaságnak, a mai nélkülözésnek indító okát. Nem lehetek hivatva arra, nincs is megengedve, hogy közjogi vitát kezdjek az 1867 : XII. t.-cz. hibáiról, de leszögezhetem azt, hogy a mai helyzet fényesen beigazolta, hogy nemzeti önállóságunk, gazdasági önállóságunk létkérdésünk, mely nélkül megélni nem tudunk, melynek hiányában nélkülözünk és szenvedünk. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Sokat szeretnék még felhozni. (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Anélkül, hogy vissza akarnék élni a ház szíves türelmével, annyira belemélyedtem élelmi nyomorúságunk ecsetelésébe, hogy azt hiszem, sokkal több időt vettem már igénybe semhogy másra kellő idő állana rendelkezésre. (Halljuk ! Halljuk! a baloldalon.) Eöviden abban összegezhetem az eddig mondottakat, hogy akkor, amikor mi nélkülözésről beszélünk, nemcsak azokat a hibákat vegyük észre, amelyek hangzatosak, amelyek egyik másikra nézve kellő eredményt idéznek elő, egyik másik helyen szimpátiát kelthetnek, hanem nézzünk a dolgok mélyére és látni fogjuk azt, hogy a kormány mulasztásait, előrelátás hiányát talán menteni tudja az a helyzet, amelyre most volt szerencsém rámutatni. Miután az államhatalmat a közérdek arra kötelezi, hogy a megélhetésről gondoskodjék és ennek