Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-666

364 666. országos ülés 1916 szeptember 26-án, kedden. arra is, hogy akkor, amikor arról panaszkodunk, hogy tulajdonképen nincs elég lisztünk és mert nincs elég, azért nem engedünk sütni zsemlyét, kiflit, amit a nagyközönség nem évtizedek, de évszázadok óta ugy megszokott, hogy nagyon nélkülözi, ugyanakkor megengedjük, hogy a czukrászsüteményt nagyban gyártsák, sőt külföldre is szállítsák. (Mozgás a bal- és a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, hogy akkor, amikor amiatt panaszkodunk, hogy a gyermekeknek, nemcsak a menekülő gyermekekről beszélek, de a budapesti gyermekeknek nem tudunk, tejet adni, akkor feltűnik a gondolat, hogy könnyen tudnánk segiteni, ha a Gerbeaud Emil czukrászdájában megnézzük, mily nagymennyiségű czukor liszt és tej van ott felhalmozva. A budapesti viszonyokat jellemzi az, hogy a gyermekeknek tényleg nem jut tej akkor sem, amikor rendeletek jelentek meg, hogy minden két éven aluli gyermeknek naponkint egy liter tej dukál. A hatóság tőle telhetőleg igyekezik is talán megfelelni, magam is tapasztaltam, hogy a jóakarat megvan, de nincs hozzá a mód, mert mindenütt megakasztja, hogy kellő tejjel rendelkezzék, az, hogy itt vannak az u. n. kötések és ezek elsősorban oly nagy vállalkozók előnyére szolgálnak, akik nem gondolnak azzal, hogy ma a tej akár a tízszeresére emelkedett a régi árnak, hanem egyszerűen kívánják a maguk kvantumát, hogy ők úgyis felemelvén pl. a czukrászsütemény árát, jövedelemhez jussanak, így nem lehet rendeleteknek érvényt szerezni. Szóvá tettem már délelőtt, hogy az áruhalmozás, raktározás, a szükségleteket mennyire növeli. Szóvá tettem azt is, hogy akkor, amikor a központok létesítésére gondolunk, óriási taktikai hibát követünk el azzal, hogy sokkal előbb hirdetjük a központ megalakítását, ugy hogy az élelmes spekulácziő rögtön magához ragadhatja az árut ós amint Grátz Gusztáv t. képviselőtársam rámutatott, ez azt eredményezi, hogy ez az áru hamarosan oly fix kezekben van, hogy még a központ sem tudja beszerezni, hogy bizonyos felárt ne legyen kénytelen fizetni. De tovább megyek. Nem akarom a kereskedői világot világért sem perhorreszkálni és nem akarom mondani, hogy szükségtelen osztály, de azt hiszem, semmi szükség arra, hogy az u. n. közvetítők egyik kézből a másikba adják az árut és igy mesterségesen emeljék az árt, mert mindenki, akinek a kezén keresztül megy, le akarja fejni a maga részét és ennek eredménye a végtelen progresszív emelkedés, amelynek határt szabni a kormány kötelessége. (Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Az élelmiszerek és minden szükségleti czikkek drágulásának legnagyobb oka, amint a szakértői kifejezés hangzik, a konjunktúrák kihasználása, pedig a konjunktúráknak bizonyos fokon túl való kihasználása, azt hiszem, époly erkölcstelenség, mint maga az a kihágás vagy talán bűncselekmény, amelyet egyenesen büntet a törvény. És itt megvádolom magát a kormányt. Köztudomású, a múlt héten történt egy interpelláczió, amely szerint az erdélyi marhák vásárlási módja épen nem erkölcsös, amikor ugyanis a menekülő közönség akarva, nem akarva magával viszi azt, amit talán a legkönnyebben tud elvinni és akkor odaállnak a túlságos élelmes megbízottjai az államnak, vagy a Haditerménynek, vagy nem tudom, miféle nagy vállalkozóknak és a megállapított makszimális áron alul kívánják megvásárolni azt a marhát. Erkölcsi szempontból is kifogásolom, hogy attól vásárolnak igy, aki vagyonának roncsát, egy-két marháját mentette meg. És ha igaz, hogy ma áruhoz jut az, aki makszimális áron felül vásárol, ami a közönség fegyelmezetlenségét jellemzi, akkor kijelentem, hogy itt tudnám menteni ezt, ha a kormány e formában valóságos jótékonyságot gyakorolna. Magyarország marhaállománya úgyis csökkent, értéke és ára rohamosan emelkedik, tehát a makszimális áron felül is lehetne vásárolni és azt hiszem, mindenki helyeselné ezt, aki a saját énjén kivül mással is törődik. T. ház! Kimutattam, hogy az élelmezés terén előállott nehézségek és visszaélések mily lelketlenségek eredménye. Az élelmiszerektől eltekintve ugyanazt látjuk más szükségleti czikkeknél is. Megengedem, hogy ezek nem oly elsőrendű szükségletek, mint maga az élelem, de a ruházkodás fényűzési mérve és a szükségleti mérve közt óriási különbséget látok és akkor, amikor azt kívánjuk, hogy ma a czivilizált korban tulajdonképen mindenki ruházkodjék, nem lehet azt mondani, hogy minden ruhabeszerzés, minden czipőbeszerzés fényűzési hajlamra valló jellemvonást képezne. Szívesen megyek bele abba, amit Grátz Gusztáv t. képviselőtársam szintén érintett, hogy talán itt is makszimálni kellene, valami ármegállapitó bizottság kellene, amely megállapítaná, hogy tekintetbe véve a nyersanyag beszerzésének mai árát, hozzászámítva annak az iparosnak szükségletét, az őt megillető polgári hasznot, milyen áron lehetne valamit adni. Igaz, t. ház, hogy itt megint természetesen számolni kell azzal, hogy a szükségleti czikkek külföldről is beszállíthatok és épen azért a magam részéről itt talán sokkal könnyebben tudnék megbékülni egy bizonyos drágasággal, mert hisz végre be kell ismerni azt, hogy mi nyerstermelő országban lakván, elsősorban az élelemről tudunk gondoskodni, nemcsak a magunk élelméről, de szövetségestársaink élelmezéséről is. Én azonban azt hiszem, hogy ha összehasonlítjuk iparczikkeink árait a külföldiekkel, megállapíthatjuk, hogy ma még a soviniszta sem vásárol magyar árut, mert kénytelen-kelletlen be kell látnia, hogy a német czipő aránytalanul olcsóbb, mint a magyar. Ennek eredményeképen meg kell állapitanunk azt is, hogy a külföldi áru inkább lenyomja az itteni árakat, ha kellő mennyiségben hozatik be, semhogy attól kellene