Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-666
354 666. országos ülés 1916 szeptember 26-án, kedden. De lehetetlennek mutatkozott, hogy hatóságok, ministeriális alkalmazottak maguk, akik erre sehogy sincsenek berendezve, vásároljanak össze igen nagymérvű, az országban szétszórtan fekvő nyersanyagokat, kellett tehát oly szervet létesíteni, mely a lefoglalt nyersanyagkészlet összegyűjtését és kiosztását — mely mindig a ministerinm utasításai alapján történik — üzleti oldaláról megfogja és dirigálja. E feladatot legczélszerübben és legigazságosabban oly szerv tudta megoldani, mely az összes érdekeltekből, iparosokból és kereskedőkből, sőt ahol a mezőgazdaság is érdekelve volt, a mezőgazdaság képviselőiből is állott, ahol tehát megvolt a garanczia, hogy a hatósági segélylyel összegyűjtött nyersanyaggal igazságosan fognak elbánni és egyes érdekköröket vagy vállalatokat nem fognak különös előnyben részesíteni. Tehát csak szükségszerű fejlődés volt az, mely az ármakszimálástól a rekviráláson át a szindikáláshoz, illetőleg a központok megalakításához vezetett. Teljesen téves tehát az a felfogás, amely a központokban kartelleket lát, melyek az árakat magasan tartják. A kartelleket azzal vádolják, hogy igyekeznek kiküszöbölni a szabad-versenyt, a czélból, hogy az árfejlődésből eltávolíttassanak azon elemek, melyek mindig oly irányban hatnak, hogy az árak lehetőleg a termelői költségek nívóján maradianak. Ennek is meglehet bizonyos körülmények között a maga jogosultsága, de a központoknál nem ily szervezetek létesültek. Ezek egyszerű nyersanyag-beszerző és nyersanyag-elosztó szervezetek, sőt a nyersanyag-elosztásnak is csak technikai részét vezetik, mert ennek mikéntjét a kormányhatóság szabályozza. A központok továbbá teljesen haszon nélkül is dolgoznak, a forgalom után csak minimális províziót, rendesen 3%-ot szednek, hogy adminisztrácziós költségeiket fedezzék és a központokban tömörült iparoknak, melyek e szervezetek egész rizikóját viselik, nagy érdekük, hogy e költségek minimálisak legyenek, mert hisz ha e 3% nem volna elég, nekik kellene fizetni a többletet, abból pedig, ha túlságosan sok volna a nyereség, semmi hasznuk nem volna, mert hisz ezt a hasznot kénytelenek volnának jótékonyczélokra fordítani. E központok tehát csak végrehajtói a kormányhatalomnak. Előnyösek az iparra, de ez az előny csak abban merül ki, hogy bizonyos rendet teremtenek a nyersanyag-piaczon és bizonyos mértékben lehetővé teszik, hogy az ipari vállalatok hozzájussanak azon nyersanyag-készlethez, melyre szükségük van — elsősorban a hadsereg czéljaira — és hogy makszimális áron jussanak hozzá. Ha elgondoljuk, mi volna az ipar terén e központok nélkül, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy akkor mindezen nyersanyagok ára még sokkal horribilsiabb mértékben emelkedett volna, amit végeredményben ez iparczikkek legpontosabb fogyasztója, a hadsereg s így közvetve az adófizetők éreztek volna meg. Van erre egy igen jó példa, a kender példája. Tavaly augusztusban makszimálták ennek az árát 300 K-ban, anélkül hogy kenderközpontot is alakítottak volna. Mi volt a következése? Az, hogy a kender ára, bár makszimálva volt, folyton emelkedett s ez év augusztusában, mikor végre létesült a kenderközpont, 800 K-t ért el. A központok nélkül tehát, ismétlem, mindenesetre még nagyobb volna az áremelkedés. Ha tehát nem a központok dugják el a készleteket és nem ők emelik az árakat, mi mégis az oka annak, amit némi igazsággal igenis lehet állítani, hogy a központok alakulásával együtt tűnnek el a készletek és az árak emelkedésében is utóbbi időben bizonyos abnormis jelenségek észlelhetők ? Ami az első kérdést illeti, két szempontra vagyok bátor hivatkozni. Az egyik, hogy a központok rendesen olyankor alakulnak, mikor a nyersanyag-készletekben már nagymérvű hiány jelentkezik, (TJgy van!) tehát e hiány nem folyománya a központ létesítésének, hanem előzménye. A kettő körülbelül csak egy időben mutatkozik, a prius azonban a hiány. A másik körülményt, mely indokolja a készleteknek a forgalomból való egyidejű eltűnését, az magyarázza meg, hogy a központok létesítése, még mielőtt megalakulnak, nem marad titokban. Elterjed a hire, hogy lesz központ és lesz ármakszimálás. Ennélfogva mindazok, kik oly iparral foglalkoznak, mely nem a hadsereg czéljaira gyárt, melynek tehát számolnia kell azzal, hogy a rekvirált készletekből csak nagyon keveset fog kapni a polgári szükséglet czéljaira, igyekeznek összevásárolni az illető nyersárut, amint azt vásárolják azok is, akik illegitim üzérkedést akarnak folytatni és később jóval drágábban akarják tovább adni. Ezek vásárolják össze a központ megalakitása előtt a készleteket, amivel a flottáns áru fiksz kezekbe kerül és ezzel egyidejűleg eltűnik. Ez azonban nem a központok érdeke; ellenkezőleg, ezeknek az az érdeke, hogy ez minél kisebb mértékben történjék meg s a rekvirálás minél szigorúbban vitessék keresztül. Az áruk eltűnése tehát a központok megalakulásának nem folyománya, hanem csak egy kellemetlen kisérő jelensége. Ami a másik kérdést, az áralakulást illeti, erre nézve csak néhány megjegyzést kívánok tenni. Mindenekelőtt tekintetbe kell venni, hogy czivil közönségünk iparszükségleteinek fedezése — különösen azon czikkekben, amelyek elsőrendű életszükségleti tárgy r ak — nagymértékben külföldről történik. Igen természetes, hogy a makszimális árak, amelyek nálunk meg vannak állapítva, a külföldről behozott czikkekre nem vonatkoznak és nem is volna észszerű ezeket a makszimális árakat a külföldi czikkekre kiterjeszteni, mert hiszen ebben az esetben megszűnnék vagy legalább nagymértékben csökkenne ezeknek hozzánk való behozatala. Miután pedig mi még normális viszonyok mellett sem vagyunk
