Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-664

66d. országos ülés 1916 szeptember 20-án, szerdán. 295 tencziákat megerősítsük és csak azt teszem bozzá, bogy azt azután igazán nem tudnám elképzelni, hogy legyen csak egy ember is, aki ilyen viszonyok között a magyar nemzetnek, a magyar államnak a hazáért szenvedő jíolgár­társaink felé nyújtott segítő kezét lealázónak tekintse. (ügy van! Ugy van! a jobboldalon.) Azt hiszem, fölemelt fővel vehetik ezt igénybe, mint jól megérdemelt olyan segélyt, amelyért megszenvedtek. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Elnök: Kivan az interpelláló képviselő ur újból nyilatkozni? Szterényi József: Nem! - Elnök: Ha szólni nem kivan, akkor, miután vitának helye nincs, következik a határozat­hozatal. Miután ugy a ministerelnök ur, mint a belügyminister ur válaszoltak, kérdezem, mél­tóztatik-e a kormány részéről Szterényi József képviselő ur interpellácziójára adott választ tu­domásul venni, igen vagy nem? (Igen!) A ház a választ tudomásul veszi. Következik Sümegi Vilmos képviselő ur interpellácziója. Sümegi Vilmos: T. képviselőház! Mint a székelységnek egyik régi képviselője, erkölcsi köte­lességemnek tartom interpellácziómat, daczára az idő előrehaladottságának, röviden előadni. (Zaj. Elnök csenget.) Mindenekelőtt tisztelettel kije­lentem, hogy a ministerelnök ur azon kijelentése, hogy nem helyezi kilátásba a kártérítést, hanem csak a segélyt az arra szorultaknak, azon fél­millió földönfutó erdélyrészi magyarságban nem megnyugvást, de mély elkeseredést fog szülni. A belügyminister ur válasza nem elégített ki. Ugy látszik, hogy a kormány azt hiszi, amint a minis­terelnök ur magát kifejezte, hogy ez csak múló baj. Bár csak nekik lenne igazuk! De én ezt nem múló bajnak, hanem nemzeti szerencsétlen­ségnek, katasztrófának tartom. Felesleges ezt színezni vagy túlozni, mert maga a meztelen valóság égbekiáltó. Azt hiszem, örök időkre emlé­kezetes lesz az egész magyarságra annak regisz­trálása, hogy ott mik történtek és mik nem történtek. (Igás! Ugy van! a baloldalon.) A székelyföld lakossága földrajzi fekvésénél fogva is közel áll a határszélhez és érintkezik az oláh szomszéddal. Mióta a háború kitört, tehát több, mint két esztendeje, szinte minden székely ember meg volt arról győződve, hogy ez az örökös ellenség, az oláh, igenis meg fogja támadni. Hogy nem készült fel erre, az kizáró­lag annak tudható be, hogy a hatóságok, sőt a katonai hatóságok is egészen mást mondtak neki. Többen emiitették már, hogy pár nappal a hadüzenet előtt kidobolták, sok helyen plaka­tirozták, hogy menekülni nem szabad és pénz­es fogházbüntetéssel fenyegették meg a mene­külni akarókat. Egy aktív tábornok alig pár órával a hadüzenet előtt Gyergyószentmiklóson felszólította a kerület főesperesét, Szabó Györ­gyöt, hogy a kerület papságát utasítsa, hogy vasárnap a templomokban az istentisztelet után | figyelmeztessék a lakosságot, hogy ne távozzanak el, mert arra semmi ok sincs. Ezek az emberek önhibájukon kivül mindenüket elvesztették és bizonyára nagy elkeseredést fog szülni körük­ben, ha megtudják, hogy a kormány nem he­lyezhet számukra kilátásba kártérítést. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Tökéletesen igaz, amit a belügyminister ur mond, hogy történtek bizonyos intézkedések. Magam is meggyőződtem arról, hogy a t. bel­ügyminister ur már augusztus 15-én rendeletet adott ki a főispánoknak arra az esetre vonat­kozólag, ha bekövetkeznék a hadüzenet. Sok helyen azonban maguk a főispánok voltak az elsők, akik menekültek és semmiféle instrukeziót nem hagytak hátra. Ami a vasúti torlódásokat illeti: évszázadok óta hajtogatjuk, hogy a Székely­föld mennyire el van hanyagolva vasutak dol­gában. (Ugy van! bálfelöl.) Ha kiépítették volna Ágostonfalva—Székelykeresztur, Csíkszereda— Székelyudvarhely, Parajd—Gyergyószentmiklós közt a vasutat, amit a legkiválóbb szakemberek sürgettek ugy stratégiai, mint gazdasági szem­pontból, akkor nem következhettek volna be ezek a katasztrofális dolgok. De torlódás volt nemcsak a vasúton. Azok a székelyek, mikor azt mondták nekik, hogy menjenek a Libanon, a Gréczesen keresztül, ménjenek a Bucsinnak, elmentek. Igaz, hogy alig pár órájuk volt, alig tud­ták összeterelni a marhát, sőt a legtöbb helyen be sem terelhették a marhákat a havasokról. Egy vármegyében ment csak rendben a dolog, Udvarhely vármegyében, ahol az alispán igen ügyesen végezte feladatát és az összes községe­kei és azok minden állatállományát összeterelte. Máshol azonban megtörtént, hogy amikor 30—40.000 ember barmaival, disznajával elin­dult, ki szekéren, ki gyalog, akkor megállította őket a katonaság, hogy nem szabad arra men­niök, menjenek másfelé. így keletkezett azután a torlódás nemcsak a vasúton utazók, hanem a gyalogosok közt is. A legnagyobb tiszteletet érdemlik a magyar vasúti tisztviselők, csak kalajdevéve lehet beszélni az ő munkájukról. Azonban itt is akad sajnálatos kivétel. Néhány községben az állomás­felvigyázó ellenséges indulatot tanúsított a mene­kültekkel szemben. Szidalmazták a magyarokat, és amikor a menekülők a gyermekek részére tejet kértek, azt mondták: »Tolvaj magyarok, ha volna is tejünk, nem adnánk.« Durvák és gorombák voltak ezek az elvetemült emberek a menekülőkkel szemben. Egy másik vasúti tiszt­viselő szándékosan vissza akart tartani másfél­ezer menekültet azért, hogy talán addig jön az oláh testvér és leöli a menekülőket. (Élénk felkiáltások a baloldalon: Hallatlan !) Szmrecsányi György: Hol történt ez? Sümegi Vilmos: A parajdi, a küküllőszegi, de különösen a zsitvei állomáson. A zsitvei vasútiakra panaszkodott a legtöbb menekülő.

Next

/
Thumbnails
Contents