Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-664
664. országos ülés 1916 szeptember 20-án, szerdán. 283 részben elősegítette Románia mostani állásfoglalását. Méltóztassék megengedni, hogy rátérjek most gróf Gzerninnak, mint diplomatának funkcziójára (olvassa): »A balkáni háború után a bukaresti béke megkötése alkalmával a mi követünk, Czernin elment a román ministerelnökhöz s szerencsét kívánt neki azon ideiglenes jellegű rendezéshez, amit elértek, értsd a bukaresti békét. A román ministerelnök a legteljesebb s legfagyosabb udvariassággal válaszolt követünknek: Bocsánatot kérek, tévedni méltóztatik; a gratulácziót ugy sem fogadhatom el, mert ez a rendezés nem ideiglenes, hanem végleges jellegű. Erre a mi követünk mit válaszolhatott mást, mint azt: Ugy kérem, bocsánat, tévedtem.« Ezek az ő nagy érdemei. Nem kívánom taglalni egyéb diplomácziai munkálkodását. Rátérek a mostani háború körülményeire, az 1916 augusztus 28-iki román betörésre. Ezen augusztusvégi napok a magyar történelem szomorú dátumai; de remélem, a mostani augusztus 29-e nem a mi Mohácsunk lesz, hanem az oláhoké. Méltóztassék megengedni, hogy itt pár szóval a felelősség kérdését fejtegessem. Burián külügyminister ur tréfát csinál az erdélyi nyomorúságból. Azt mondja: Meglepetés ? Hiszen én vagyok a politikai előrelátás megtestesülése, eleven szobra! Ki beszélhet itt meglepetésről? Mi tudtunk mindent. Közöltem az illetékes tényezőkkel, a ministerelnökkel, a hadvezetőséggel, kiabáltam, orditottam, hogy veszedelem van. Azt mondja többek között nyilatkozatában, — nagyon röviden idézhetem, hisz ez már vita tárgya volt itt — hogy az illetékes tényezőket, kormányokat, hadvezetőséget értesítette a fejlődő veszedelem minden mozzanatáról. Kitér nyilatkozatában magára a bukaresti követre is. Védelmébe veszi őt, természetesen és kötelességszerüleg. Azt mondja: 0 látta Románia készülődésének minden fázisát. Jelentette a veszedelmet. A mi követségeink napról-napra és nyomról-nyomra figyelemmel kisérték és számon tartogatták az eseményeket. Szóval: védelmébe veszi Czernin magatartását, amint védelmébe vette az igen t. ministerelnök ur is, Gróf Czernin Ottokár ur kötelességszerüleg jelentést tett. Ez tény, ez megállapítást nyert. Akkor ki nem hitt neki, vagy ki nem akart neki hinni ? Akkor miért irigyeljem gróf Czernin Ottokártól azt az elsőosztályu polgári hadi érdemkeresztet? Milyen tekintetben jogosult akkor az én egész interpelláczióm ? Hát ki itt a felelős? A delegácziókban támadta az ellenzék gróf Czernint és ugy látszik, az igen t. ministerelnök ur — hiszen ez a természete neki — akkor meggyőződött a támadás igazságáról és azóta nem ad hitelt gróf Czernin szavainak. Ugy jártunk hát gróf Czerninnel, mint a mesebeli pásztorfiuval, aki mindig farkast kiáltott és nem hittek neki. Ki itt voltaképen a felelős? Senki sem akarja ezt vállalni. Sem a külügyminister ur, sem a ministerelnök ur, sem gróf Czernin, sem a hadvezetőség. A felelősség az a rossz gyermek, amely mindig bújócskát játszik, tehát igazán nem tehet róla senki, hogy nem tudják megtalálni. Azt mondja a ministerelnök ur szeptember 15-iki beszédében, hogy a monarchia bukaresti követét ebben a tekintetben szemrehányás nem illetheti. Tehát ugy a külügyminister ur, mint a ministerelnök ur védelmébe veszi a bukaresti követet. En azt hiszem, most már tudja az igen t. ministerelnök ur, amint tudta gróf Czernin maga is, hogy az oláh betörés előtt Bukarestben, egész Romániaiján mindenki beszélt az ellenünk indítandó háborúról. Tudta ezt az a bizonyos sarki hordár is, akit a politikában annyit emlegetnek. Arról beszélt mindenki, ezzel keltek a királyi alkovokban, ezzel feküdtek le. Hiszen az erdélyi kereskedők jó része az oláh betörés előtt néhány héttel lebonyolította összes romániai üzletét. Mindenki tudott a háborúról, tudott maga. gróf Czernin is. Már most az a kérdés, hogy ennek tudatában hogyan védte meg gróf Czernin a magyar érdekeket és egyáltalában a moüarchia érdekeit? Ugyebár, mikor egy elháríthatatlan veszedelemmel állunk szemben, egy nagykövet azzal szemben igazán tehetetlen. De egy nagykövetnek háború kitörése esetében mégis vannak minimális kötelességei. Ezek pedig abban összpontosulnak, hogy ottani honfitársait, ha egyébbel nem, jó tanácscsal, útlevéllel, sőt szükség esetén még pénzzel is ellássa, hogy menekülhessenek a háborús országból. Hogy mennyire tudott gróf Czernin a hadüzenet bekövetkezéséről, ennek bizonysága — nem titok, újságban jelent meg egyik ott lakó főúri asszonynak a kijelentése, — hogy már a hadüzenet előtt két héttel el akart Bukarestből költözködni és családját idejekorán elküldte. Hát ha az ő családját biztonságba akarta helyezni, akkor nem tartotta legalább is époly kedves kötelességének, hogy honfitársainak a meneküléséről, honfitársai vagyona megmentéséről gondoskodjék? Nem azt kifogásolom gróf Czerninben, hogy nem tudta megakadályozni Románia beavatkozását ellenünk. Elvégre ez talán rajta kívül álló körülményeken múlott. De teljesen az ő hibája, az ő bűne, hogy ott magyarok ezrei és ezrei maradtak vissza és azok millióra és millióra menő vagyona, akiknek és aminek a sorsa ma még beláthatatlan. Ez lett volna a követnek egyetlen fő kötelessége: ott maradt honfitársai menekülését elősegiteni, vagyona biztonságba helyezését biztositani. Azt kérdem már most a t. ministerelnök úrtól és bárkitől, aki egyáltalán politikával foglalkozik, hogy vájjon megtörténhetett volna-e 36*
