Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-664

664. országos ülés 1916 szeptember 20-án, szerdán. 281 den zavaró személyes inczidenstől mentek legyenek. (Altalános élénk helyeslés.) És abban a meggyőződésben vagyok, hogy ennek a mindnyájunk közös kötelességének gyakorlására épen azoknak kell kétszeres gondot fordítaniuk, akik a többséghez tartoznak. Ezért azzal a kéréssel fordulok mindazokhoz a t. barátaimhoz, akik engem bizalmukkal megajándékoznak, hogy adják azzal is tanújelét ennek, hogy a legnagyobb gonddal tartózkodnak minden olyan kijelentéstől, mely a pártszenvedélyeket felizgathatja. (Altalános helyeslés. Taps.) Elnök: Ki következik?, Hoványi Géza jegyző: Ábrahám Dezső! Ábrahám Dezső: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Elég nehéz helyzetben vagyok t. képviselőház, amikor a szenvedélyek e jullanatában felszólalok, de kötelességet kell teljesítenem. E nehéz helyzetet csak az fogja nekem megkönnyíteni, hogy felszólalásomban igazán sine ira et studio fogok beszólni. Az 1867 : XII. t.-cz. imperative rendelkezik ugy, hogy a közösen intézendő ügyekre nézve a magyar szent korona országainak megfelelő befolyás biztosittassék. Olyan dolgot kivánok szóvátenni, amely rendes körülmények közt talán a király személye körüli minister urat illetné, de tekintettel arra, hogy közös szervről van szó, akire nézve az 1867 : XII. t.-cz. értelmében a mindenkori ministerelnök ingerencziát tartozik gyakorolni, azt hiszem, helyesebben teszek, ha a ministerelnök úrhoz intézem interpellácziómat, annál inkább, mert hisz a felelősség Titánja, a ministerelnök ur, ezen kisebb vagy nagyobb teher alatt nem fog összeroskadni. (Zaj a jobboldalon. Halljuk! Halljuk ! a baloldalon. Elnök csenget.) T. ház! E hónap 12-én királyi kézirat jelent meg a hivatalos lapban. Azt hittük,' hogy ez a királyi kézirat az augusztus 28-iki oláh betörés után a több mint félmilliót tevő erdélyi menekülők megnyugtatására, vagy jövőbeli remények felkeltésére fog szolgálni. Azonban ez a királyi kézirat más örömet hozott a magyar nemzetnek. Hozta egyes urak kitüntetését, többek közt gróf Gzernin Ottokár bukaresti követ kitüntetését az elsőosztályu polgári hadi érdemkereszttel. Ez a gróf Czernin Ottokár igen tiszteletreméltó uri ember lehet; ezt a bizonyságot gróf Wickenburg Márk külügyi osztályfőnök ur már kiállította róla az 1913. évi delegáczió alkalmával. Semmivel sem rosszabb, mint azok az igen t. diplomata urak, akik vele együtt részesültek az elsőosztályu hadi érdemkereszt kitüntetésében, semmivel sem rosszabb és semmivel sem jobb, mint a társai. Mintha Ausztria-Magyarország nem is viselne háborút; mintha ma is az a régi példabeszéd állana, hogy bella gerant alii, tu felix Austria nube; mintha most is a régi boldog idők volnának, amikor selyemharisnyás, aranycsatos czipőjü, csipkeujjas kabátu selyem és KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXII. KÖTET. bársony vasaltnadrágos diplomata urak intézték a monarchia sorsát. Ennek a bájos naivságnak, ennek az Ausztria és Magyarország minden polgárát boldogító u. n. »közhazának«, — közhazának hangsúlyozom, mert ez a gróf Czernin álláspontja, — egyik késői leszármazottja maga gróf Czernin Ottokár is. Hogy érdemei nagyok lehettek, azt bizonyítja az a körülmény, hogy gróf Czernin ur ugyanazt a kitüntetést kapta meg, elismerem, többi diplomatatársaival együtt, amelyet előtte csak három ur, Burián külügyminister, gróf Tisza és gróf Stürgkh ministerelnök urak kaptak meg, vagyis azok az urak, akiknek providencziális államférfiúi bölcseségét az ország legszebb része és 600.000 ember siratja. Ezeknek az uraknak a dicsőségében és érdemeiben osztozik gróf Czernin Ottokár ur is, amikor megkapta ezt a magas kitüntetést. De ez a kitüntetés megosztott öröm gróf Czernin Ottokár úrra nézve. Megosztja ezt az örömet egy másik kitüntetettel, mert gróf Czernin kitüntetése előtt csak pár nappal a minden oroszok czárja, az atyuska egy Poklevsky Koziel nevezetű úriembert tüntetett ki magas rendjellel. E misztikus név alatt nem rejtőzik más, mint a bukaresti orosz követ. Én nem tudom, hogy nem a minden oroszok czárja tévedt-e a kitüntetés adományozásával? És ha nem ő tévedt, akkor ki tévedett? Mert tény, hogy mind a két ur jutalmazást nyert, tehát mind a kettő feltétlenül kellett, hogy nagy szolgálatokat tegyen hazájának és megbízóinak. Már most az a kérdés, mit csinált az egyik és mit csinált a másik? PoklevskyKoziel ur, az egyik, megnyert egy uj szövetségest, gróf Czernin ur, a másik, — nem akarok nagyon szigorú lenni a kritikában, hát elismerem, hogy nem egészen a saját hibájából — nem tudta megakadályozni, hogy a mi zsírunkon és Németország zsírján meghízott álszövetséges, amint az aesopusi mese mondja, szamárként meg ne rúgja a haldoklónak vélt oroszlánt. Ha ezt a két kitüntetést egymás mellé helyezzük, akkor ez a komikum orgiája, olyan magas piadestálja, amelyet csak a rendszerünkben találhatunk meg. Ez nem egyéb, mint fájdalmas visszhangja a 600.000 erdélyi menekült felsirásának, nem egyéb, mint a nemzetnek szándékos arczulcsapása. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Ez nem tapintatlanság, amint az ellenzék egyik vezére hangoztatta, ez egyenesen katasztrófa, katasztrófa, amely nem a rendszert sújtja, mert a rendszer, fájdalom, továbbra is életben marad, ez a rendszer olyan, hogy megeszi az ősanyját, a gyermekeit, az unokáit is, de maga mindig fen marad, nem lehet kiirtani, olyan, mint a görög mithosz Kronosza, amelynek csak gyomra van. De vizsgáljuk meg ezt a modern Kronoszt. Gróf CzerDÍnnek nemcsak gyomra van, feje is van. Hogy milyen, arra nézve elégszer szolgáltatott bizonyságot. 36