Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-664

256 $64. országos ülés 1916 s mennek ebben, hogy még az angol és a íranczia lapokat sem engedik Magyarországon árusítani, amiket Németországban az utczán árusítanak. Hát be akarja kötni a ministerelnök ur ennek a nemzetnek a szemét, hogy ne lásson semmit ? Becsukatja a spalettákat, hogy ne lássunk, de nem gondolja meg, hogy ezzel csak mi maradunk sötétségben, mig kiint világosság van. Tudja jól a ministerelnök ur, hogy ha egy valótlanságot 22 millió vagy 54 millió ember állit is, akkor sem lesz az soha valóság. Tehát ki a meztelen igazságokkal! (Helyeslés a baloldalon.) Lássuk, kik az okai ezeknek a hibáknak, kik az okai az eddig átélt szomorú eseményeknek ! És uj irányt, uj életet a közéletbe ! Ezzel teszünk szolgálatot a nemzetnek és ezzel ártunk az ellenségnek! Tessék a sajtót és a parlamentet bekapcsolni a nemzet életébe, de teljes értékében, ne ugy, mint most, megcsonkítva. Legyenek ezek a szervek a nemzet szabad szervei, lélekzeljenek és működ

: jenek ezek szabadon. Legyen két fórum, amelyre nehéz és válságos időkben bizalommal tekinthet ez a nemzet és érezze és tudja mindenki, hogy vannak fórumok, ahol a bűnöst kömiyelmü bűneiért tetemre is tudják hivni. (Elénk helyeslés a baloldalon.) Saját szememmel láttam a íranczia hadsereget liadrakelni. Mondhatom, siralmas látvány volt. Láttam, amint a kis íranczia katona a nagy augusztusi melegben téli felszerelés súlya alatt görnyedt. Láttam azt a szervezetlenséget, amelylyel a csapatok a kaszárnyákból kivonultak. Beszéltem behívott tartalékos katonákkal, akik három hét óta hiába várták felszerelésüket. Egyik üres magazinból a másikba küldözgették őket, mert a milliárdokra menő felszerelés csak a költségvetésekben szerepelt, — a raktárak üresek voltak. Láttam a súlyosan sebesült katonák százait nyomorultul elpusztulni a pályaudvarokon, mert nem volt fekvőhely, nem volt kórház és nem volt orvos. És hallottam emellett az elbizakodottságnak és az ellenséget lekicsinylő sajtónak hangját, amely azt hirdette, hogy hiszen ha a német katona meglátja a íranczia vörösnadrágot, minden harcz nélkül megszalad. (Derültség.) A íranczia hadvezetőségnek fogalma sem volt a háború kitörésekor a lövészárok nagy fontosságáról, a nehéz tüzérség nagy szerepéről és a vasúti forgalom helyes lebonyolításának majdnem döntő fontosságáról. Komoly tudás és kellő előkészület nélkül, pusztán lelkesedéssel és ököllel akarták leverni a világ leghatalmasabb katonanemzetét. A kormány a czenzura utján szolgálatába fogott sajtóval valósággal megmérgezte a íranczia közönséget hamis beállításokat és hamis hireket terjesztve. Bizonyára mindenki hallotta és tudja, milyen nagy divatban volt a háború első pillanatában az u. n. német barbárizmus hangoztatása ; a neutrális államok szimpátiáját akarták ezzel megnyerni, amiben különösen Anglia járt elől. Ezek a ködfátyolok később mind eloszlottak ; eloszlottak az igazság súlya alatt. Magam a íranczia fogságban találkoztam német tisztekkel. Elmon-eptember 20-án, szerdám dom az esetet, hogy illusztráljam az akkori állapotokat, amikor divatban volt a német barbarizmus hangoztatása. Az első német patrullt hozták a kaszárnyába, amely már Paris alatt volt. Volt alkalmam egy éjjel beszélgetni a vezető tiszttel. Elsősorban, mint mindenkit, bennünket is az érdekelt, mi történt Belgiumban, mert akkor már az egész világot, különösen Amerikát telehazudták az álhirekkel. Kérdeztem e tiszttől: volt-e Belgiumban % Azt felelte, volt, sőt a liégei áttörésben is résztvett, utána a charleroii csatában és igy került fogságba. Szóltam neki, hogy nemde tudják a vádakat, melyeket a német hadsereg ellen hangoztatnak ? Azt felelte: ez ellen ma védekezni nem tudunk, mert nincs meg rá az eszközünk, de az igazság ki fog derülni. Igen, szólt, voltak kegyetlenkedések, rettenetes vérontás, de méltóztassék meghallgatni az okait is. Én — ezt beszélte — egy ezred patrullja voltam. Egy kis belga városka alá értünk, melynek tornyára fel volt húzva a megadást jelző fehér zászló. Parancsot kaptam, vonuljak be a városba. Bevonultam minden baj nélkül. A piacztéren gúlába raktuk a fegyvereket s a város közönsége valósággal szeretettel fogadott, élelmiszerrel és egyéb jóval elhalmozott bennünket. így aztán elszéledtek katonáink a városban. Egyszerre, egy harangjelzésre, az asszonyok s az otthonmaradt férfiak revolvert, kést vettek elő, megrohantak bennünket és legnagyobb részünket lemészárolták. Az a tiszt is, ki ezt elbeszélte, csak ugy menekülhetett, hogy a hullák közé dobta magát és magát halottnak tetette, a belgáknak pedig nem volt idejük kutatni, melyik elesett katona van még életben. Jött azután a főcsapat. Az ezred bevonul és látja, hogy a fehér zászló védelme alatt előreküldött előőrs le van mészárolva ; az életben maradt két-három katona elmondja az esetet. Természetes, hogy a legczivilizáltabb emberből is vadállat válhatik ilyenek láttára és hallatára. Igenis, kivonultak, körülvették a várost, ágyúval a földig lerombolták, nem eresztettek ki egy élő lényt sem, asszonyt, gyermeket, csecsemőt egyformán lemészároltak. De szabad-e az ilyen események lelki motívumait figyelmen kívül hagyni ? Beszéltem erről egy íranczia tiszttel és mikor kérdeztem tőle : mondja meg őszintén, ő mit tett volna, az is azt mondta : leromboltattam volna a várost és leölettem volna benne minden élőt. Az ily eseteket persze minden áron igyekeztek kihasználni; amerikai bizottságokat küldtek ki, hogy ekszhumáljáka hullákat és konstatálják, hogy tényleg német katonák öltek meg asszonyokat és gyermekeket. Igen, de az a komisszió elfeledte hozzátenni, mik voltak ennek előzményei, mik vetkőztették ki azokat a katonákat, hogy ugy mondjam, a czivilizáczió uniformisából! Ma már a német barbárizmusról szóló szóbeszéd elnémult. Itt volt aMiss Cavel esete, melylyel kivált az angol kormány nagy hü-hót igyekezett csapni. A németek csak tűrték egy ideig és mikor a reklám, a hajsza, már tetőpontját érte, a német jelen-