Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-664

664. országos ülés 1916 szeptember 20-án, szerdán. m lésében adta ki egész életerejét és ensrgiáját. Mikor a nemzetet lázas érzések s a sorsa iránti alapos aggódások merítik Id, akkor a nemzet képviseletére kiküldött országgyűlés, az u. n. népparlament adójavaslatok tárgyalásával foglalkozott. A dolog ugy hatott rám, mint hogyha ez az országgyűlés nem a nemzethez tartozó szerv volna, mintha a kontaktus a nemzet és az országgyűlés közt elveszett volna. Mig odakünn a magyar családok százezrei aggódva várták a hirt elfogott fiaik sorsáról s várták, méltán várták, hogy az országgyűlés fölemelje tiltakozó szavát az immár most harmadszor ismétlődő rettenetes hibák ellen, — mi itt a képviselőházban szürke adójavaslatocskák felett vitatkoztunk. Számítgattuk az ujabb meg ujabb terheket, mint hogyha ennek a nemzetnek azon szomorú epizódok után nem volna mondanivalója s mintha vakon bíznánk a hadvezetőségben s az elért sikerek után a végső győzelem kecsegtető szavában. Pedig a történt események után igazán meg kellene magyarázni, hogy a sok balsiker összeadásából miképen kapjuk meg a biztos győzelem végső eredményét. Mert ezt egyszerű polgári észszel megérteni nem lehet. Vagy méltóztassék egy katonai logaritmust mellé csatolni, amelynek alapján ezt a végső sikert kiszámithatnók, mert az eddigi balsikerek lánczolatának összeadásából a végső győzelem eredményéhez eljutni szinte lehetetlenség. Ezideig, t, ház, a katonai kérdések megvitatása csaknem ki volt kapcsolva a parlament vitáiból. Csak ujabb időben az ellenzéknek igazán mindent megmozgató elj tudta ezt az életbevágó kérdést az illetékes fórum elé hozni. Én is azt tartom, hogy a hadsereg kérdése a háborúban tisztán a hadvezetőségre tartozik s annak tárgyalása bizonyos veszélylyel jár. De ez a tétel csak akkor áll helyt, ha a hadvezetőség meggyőzi az országot arról, még pedig eseményekkel győzi meg, hogy aggodalomra nincs ok. De, t. ház, ma : két év után, sajnos, más tapasztalatokra jutottunk. Ma szerintem a kritikának nemcsak helye van, az ma nemcsak szükséges, hanem elmulasztása egyenesen bűn volna. (Helyeslés balfelől.) Hadd hallja meg és hadd lássa az egész nemzet, hogy képviselete igenis tudja és ismeri azon bajokat; sőt necsak hallja meg, hanem érezze is, liogy tudunk ezeken segíteni. (Helyeslés balfelől.) Elismerem én azt, amit a ministerelnök ur szokott igen gyakran hangoztatni, bogy a hibák emlegetésével csak az ellenségnek teszünk szolgálatot. Ez így van, t. ház. De igenis a hibák kiküszöbölésével, a hibák javitásával, uj irányok beállításával csak használunk a nagy czélnak és ártunk az ellenségnek. Hova tekintsen ez a nemzet, honnan várjon aggódó lelke vigaszt, ha nem innen ? Tovább megyek, t. ház ; nem is szavakat, nem is kritikát vár tőlünk, hanem tetteket. Ma már az az éhező anya nem fog megelégedni a ministerelnök ur retorikai gyakorlataival. És ma már az a két év óta a fronton küzdő katona tényeket vár tőlünk : cselekedetekkel kell a megbillent egyensúlyt helyreállítani. A hibák sorozatának legelején állt az, hogy a sajtót, a nemzeti életnek ezt a hatalmas erőhalmazát valósággal kivonták a nemzet életéből. Ebből két dolog következett. Először a nagyközönség bizalmatlansága, másodszor a sajtóban rejlő nagy erőnek teljes elpusztulása. A hadvezetőséget bizonyára az a felfogás vezette, hogy az esetleges hiányok és hibák felfedése talán nyugtalanságot ébreszt a lakosságban. Hát azt kérdem én, hogy a hamis beállításokkal alimentált és a biztos győzelem reményével folyton kecsegtetett közönségben nem-e nagyobb meglepetést és nyugtalanságot keltett az orosz betörés, a szerb kampány, Przemysl váratlan eleste és a lucki katasztrófa ? (Ugy van ! balfelől.) Mi a béke időben, különösen itt, a parlamenti életben, szeretünk a külföldi példákra hivatkozni. De ma, midőn az igazán követendő példák egész sorozata áll előttünk, elhallgatunk a példák hivatkozásával. Pedig, íme, itt van hatalmas példaként a franczia hadsereg teljes reorganizáeziója, itt van a nagy angol hadsereg megteremtése. Sohasem halljuk, hogy valaki ilyen példát elővenne, hogy kutatná, mi volt az oka annak a nagy transzformácziónak, amelyen különösen a franczia hadsereg keresztülment, mik voltak azok az erőforrások, amelyeket a franczia nemzet e nagy munka keresztülvitelénél igénybe vett. Mi felettünk ez a két esztendő ugy ellebbent, mintha mi sem történt volna. Az orosz betörés után következett a szerb kampány, azután jött Przemysl eleste, most pedig a lucki katasztrófa. Francziaországban csak egy Charleroy volt, utána már a marnei csata következett, mi pedig már három Charleroy-t értünk meg. (ügy van! balfelől.) Hiba volt, hogy az első kudarcz után nem vette elő ez a nemzet a bonczkést és nem kereste a kóros betegség okait. A sajtó békóba verésével és a parlamenti élet kikapcsolásával ujabb százezreket dobtak a halál torkába. Takargatták a hibákat, ahelyett, hogy orvosolták volna. Nézetem szerint a hibák takargatásával nem azt a czélt érték el, hogy a külföld ne tudja meg gyengeségeinket és hibáinkat, hanem azt, hogy a hibákat valósággal bakteriológiai eljárással tenyésztették. Ezzel az eljárással csak az ellenségnek használtunk. (Ugy van ! balfelől.) Magam is elismerem, hogy vannak dolgok, amiknek nyilvános tárgyalása talán káros volna. Nem szabad azonban erre a kaptafára húzni minden jogos, okos és a nemzetre előnyös kritikát. Hogy a külföld jobban tudja gyengéinket, mint mi magunk, arról magamnak is volt alkalmam meggyőződni. Erről különben is gondoskodnak a velünk ellenséges államok vezérkarai, amelyek a legvilágosabban tárják fel mindennap a helyzetet. Csak itthon nem tudunk semmit, mert Magyarország hermeticze el van zárva a külvilágtól. Annyira