Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-662
1ÖÓ 662, országos ütés 191G szeptember 15-én, péntekéit. belügyi igazgatás, a földmivelés vagy az ipar. Ezek mind oly tényezők, amelyeknek érdekei és állapota egy külügyi kérdés mikénti elintézésénél feltétlenül figyelembe veendők. Mert egészen máskép lehet egy kérdést esetleg megoldani oly országra nézve, melynek megfelelő és elegendő iskolái vannak, melyekben egy generáczió egy bizonyos irányra már kineveltetett, mint oly országban, ahol az iskolázás e kérdéseknek még a tanulmányozásához sem jutott el, amely annak a külügy által kitűzött czélnak megvalósítása érdekében elengedhetetlen. Ugyancsak más vonatkozású tárgyalási irányt kap a külügy, ha illetékes helyről tájékoztatva van az illető ország gazdasági helyzetéről a két gazdasági minister által; s egészen máskép alakulhat valamely kérdés akkor is, hogyha pl. az ország igazságügyministere az ő törvénytudásával áll a háta mögött vagy mellette a külügyministernek azokban a kérdésekben, amelyekben esetleg nemzeti jogoknak a törvény alapján való megvédéséről van szó. Mindezek a tényezők együttesen — igazán nem tudom, hogy hogyan fejezzem ki anélkül, hogy bántó legyek, mert nem akarom megbántani — a ministerelnök ur nagy kvalitásai mellett sem tételezhetők fel egy agyban. Hiszen akkor nem kellene ministerium, csak egy ministerelnök és nem kellenének reszortministerek. Amikor azt látjuk, hogy a tárgyalt kérdésekben itt oly sok kritizálni való van, (Igaz! Igás! balfelöl.) akkor nem tévedés, nem súlyos mulasztás-e, hogy ily nehéz időkben ez a világos törvény nem alkalmaztatott a maga rendelkezéseinek teljes szigorával, azon kötelezettséggel, melyet a törvény mindenkire, de különösen azokra ráró, akik a törvényt végrehajtani vannak hivatva. Egész röviden akarok még (Halljuk! Halljuk!) a kiegyezési mű kérdésében felmerült egyik-másik kérdéssel foglalkozni. Ez a kiegyezésnek nevezett törvényalkotás igazán legfőbb ideje már, hogy elveszítse ezt az őt meg nem illető czimét. Mert kiegyezés nem történt Ausztria és Magyarország között, — ebben az egy pontban értünk egyet a t. ministerelnök úrral az interpretáczió dolgában — hanem történt egy rendezkedés bizonyos kérdésekre vonatkozólag Magyarország és alkotmányos királya között. Nincs kiegyezés, hanem egyik ezélja az volt a rendezkedésnek, hogy bizonyos kérdéseknek helyes intézése lehetővé váljék. S alapfeltételül megállapittatott először Magyarország alkotmányának respektálása, kiindulópontul elfogadtatván a pragmatika szankczió s másik feltételül kiköttetvén, hogy Ausztria népei is alkotmányosan kormányoztassanak. Ebből következtetni azt, hogy egy kiegyezés, egy egyezmény fekszik előttünk, —• mely köztünk ós Ausztria között létesült — abszolúte nem lehet. De azt sem, amit a t. ministerelnök ur belőle következtet. Mert azt mondja a t. ministerelnök ur, hogy nem jöttek létre kötelezettségek. Hát kötelezettségek igenis létrejöttek. Ausztriának vigyáznia kell saját magának is a maga alkotmányosságára, hogy megvalósíthassa azokat, amik az 1867 : XII. t.-cz. nyomán a Magyarországhoz való viszonyban megvalósitandók. Vigyáznia kell a kötelezettségek tekintetében a két szerződő fél mindegyikének, hogy a szerződés betartassák. És a két szerződő fél? Akármennyit igyekezzék is az ausztriai rabulisztika egy egész könyvtárt képező irodalmában kimutatni, mint pl. Zorger egy borzasztó etimológikus magyarázattal azt, hogy a kiegyezésnél két félről van szó; mert szerinte az csak világos, hogy két fél tesz egy egészet, igy összeadja a két felet és igy hozza ki az összmonarchia fogalmát. Xem ez a két fél az, amely összetehető és egy egészet alkot; hanem az a két fél, amely, ha egymással összeállittatik, egy alkotmányos országot alkot, t. i. a magyar alkotmányos képviselet — a magyar országgyűlés — és a király! Ez a két fél rendezkedett és állapította meg annak módját, hogy mikép kezelendők ezután azon ügyek, amelyeket eddig is az ország a maga királyával intézett el a pragmatika szankczió alapján fennálló azon kötelezettségek tekintetében, amelyekhez tartozott a kölcsönös védelem, tartozott ennek megfelelően a külügyi képviselet ós tartoztak az ezzel kapcsolatos pénzügyek. Ezen interpretáczió körül egész kis irodalom keletkezett nálunk is és ez a parlamenteket évek hosszú során át foglalkoztatta. S jellemző ennek a műnek kritikája szempontjából, hogy mégsem lehet ez oly tökéletes valami, amelyre korrektúrák nem férnének rá, hogyha idestova 50 esztendő óta ennek még az interpretácziója tekintetében is oly messze állunk egymástól. Összetévesztik a propter hoc-ot a post hockal. De, t. ház, ez nem igy áll, ahogyan ők hirdetik. 1867-ben a király a magyar nemzettel tárgyalt és állapított meg bizonyos dolgokat. Ezeket a megállapításokat azután törvénybe iktattuk s ezek alkotják az 1867 : XII. t.-cz.-et. Ausztria akkor volt alkotmány nyal felruházandó s mikor megkapta az alkotmányt, az 1867 deczember 21-ikí törvényét alkotta meg egészen önállóan, természetesen azoknak az elveknek szem előtt tartásával, amelyek az 1867 : XII. t.-cz.benlefektettettek, amelyek megalkotásába azonban neki semmi beleszólása nem volt. Hogy mennyire nem egyezményszerü, tehát menynyire nem kiegyezés ez Ausztria és Magyarország között, erre nézve azokon kivül, amiket ma Bakonyi Samu t. barátom előterjesztett és amik itt a házban annyi vita során már elhangzottak, csak egy tényre akarok rámutatni, ami talán minden osztrák embert meggyőz erről. A mi törvényünk 69 §-ből áll, az övék csak 37-ből. Az ő törvényüknek egészen más a terminológiája, mint a
