Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-661

xptember lá-én, csütörtökön. 160 661. országos ülés 1916 sz más szempontból is. Én t. i. azt láttam, — meg is mondtam nem egyszer az évek során a béke idején — bogy a Németbirodalom a maga hatalmas erejével, a német elem óriási munkaképességével és munkaerejével, — amely annyi munkát produkál, bogy a maga határain belül már meg nem fér . ós ezért természetszerűleg törekszik előre — egy világbirodalommá törekszik lenni, (Ugy van! a szélsobáloldalon.) első akar lenni e földgömbön, — amely törekvést én a magam szempontjából teljesen jogosnak tartok, — mondom, láttam e törekvést és elmélkedve ennek következményein, arra a konklúzióra jutottam, hogy e törekvéssel szemben mindazok, akiket érdekel, akik a maguk érdekeit sértve látják, természetszerűleg szövetkezni fognak a német világhatalmi törekvés ellen. Minthogy nem láttam sem azt, hogy a kettős monarchia, még kevésbbé a magyar állam és épugy a dinasztia érdeke lenne e nagy, uj világhatalmi törekvés, ezért én, őszintén megvallom, e törekvéstől féltem és féltem, aggódtam, hogy e világhatalmi törekvéshez kötik szerződéssel a magyar államot a kettős monarchia keretében. (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Megengedem azonban, hogy ez diskutálható felfogás és a legnagyobb tisztelettel viseltetem azok iránt, akik ebben a tekintetben más felfogást vallottak, akik a hármasszövetségben a német szövetség iránt különös melegséggel lelkesedtek. Egészen más elbírálás alá tartozik, nézetem szerint, a mai külpolitikai bázisainknak másik két u. n. pillére. Jól méltóztatik tudni, hogy a mi külpolitikánk további fundamentuma volt, amelyre a hivatalos külpolitika építette a kettős monarchia biztonságát, az olasz szövetség. Eveken át, évről évre kerestem és találtam alkalmat megfelelő, illő formában annak kifejezésére, hogy nézetem szerint Magyarország, mint önálló állam, esetleg megnyugodhatik az olasz szövetségi szerződésben, de hogy biztonságban érezzem a monarchiát, a dinasztiát, a kettős monarchiát és Magyarországot az olaszokkal szemben, akikről mindenki tudta, hogy várva várják, lesik az alkalmat, amidőn Ausztriát hátba támadhatják ós osztrák provincziákat akarnak elvenni, azt a hivatalos bölcs politikát, amely ezek daczára a hármas szövetségben Ausztriát és Olaszországot szövetségben kívánta tartani, és e szövetséget a mi biztonságunk egyik pillérjének tekintette, ezt a külpolitikai bölcseséget én megérteni nem tudom. Ezért mindig ellene állást foglaltam. És még inkább csodáltam, hogy találkoztak a mi diplomácziai életünk vezetésében oly naiv lelkek, amelyek biztak abban, hogyha Lueger ur, Bécsnek hires volt polgármestere, lemegy egyszer Romániába és megmutatja, hogy Romániába el lehet menni Q-aliczián át anélkül, hogy Magyarország területét érintenék és amidőn azt láttam, hogy mentek azután a boldogult trónörökös és Conrád vezérkari főnök is és ott katonai és nem tudom, miféle konvencziókat kötöttek és láttam, hogy diplomatáink, politikai vezetőink e konvenczióban biztak és arra építették, mint egy pillérre, a mi biztonságunkat, számítottak arra, hogy háború esetén ezek lesznek a mi szövetségeseink, mindig csodáltam, hogy ennyi naivitás volt azokban, akik sorsunkat intézték. De, sajnos, most érezzük, hogy mennyire tévedtek, mennyire hibáztak. (Ugy van! a balés a szélsobáloldalon.) Ne csodálkozzanak tehát azok, akiket ma erősen kritizálunk, hogy elsősorban mi a háznak ez oldalán gyakoroljuk a legerősebb kritikát, mert nekünk van erre a legtöbb okunk, mert az események, sajnos, százszor ismétlem, sajnos, a tényekben nekünk adtak igazat. Novák János: Bár ne adtak volna! Gr. Batthyányi Tivadar: Bár ne adtak volna, én is azt mondom. Igen természetes, hogy a háború kitörésének pillanatával az én külpolitikai felfogásom engem semmit sem feszélyeztet abban, hogy a kötött szerződések tiszteletbentartását sürgessem és követeljem, hogy a kötött szerződések tiszteletbentartása alapján, igenis együtt, kéz kezet adva harczoljunk az ország megtámadott határának védelmére. Igen természetes azonban, hogy én nagyon szeretném, ha ugy, amint kiválóan nagy dicső német szövetségeseink, ugy a mi kormányzatunk mielénk is tárta volna, hogy tulajdonképen mik is azok a czólok, amelyekért küzdünk? Egy negatívumot tudok, azt, hogy határainkat meg akarjuk védeni. Van-e ember a világon, vagy van-e ember a parlamentben, aki azt hiszi, hogy a háború lezajlása, a békekötés után, minden marad a régiben, összeülnek a delegácziók és »hajts előre, megyünk tovább«, ugy mint a háború előtt, nem tudom, húsz és egynéhány milliárd államadósság pluszszal megterhelve? Egészen világos, hogy ez a világháború nemcsak a történelemben fordulópont, de a földrajzban is. Egészen bizonyos, hogy nemcsak a földrajzban, de az egyes államok belső életében is uj alakulatokat, uj formácziókat, uj életet fog önteni. A többi államok helyzete annál nehezebb mert hiszen tudjuk, hogy — barát- és ellenségről egyaránt beszélek —• mindegyik abban bizik, hogy a teljes győzelem elérése után a maga határait módosítani, a maga hatáskörét kifelé bővíteni, gyarapítani fogja. Mi magyarok, mi a magyar törvényhozás tagjai, ebben a tekintetben sokkal egyszerűbb, sokkal könnyebb helyzetben vagyunk. Mi nem akarunk és nem akarhatunk mást, mint az utolsó csepp vérig megvédeni a magyar állam határait, a magyar állam területi integritását. De ezzel szemben akarjuk és kell, ha életre képes nemzet akarunk maradni, kell még egyet akarni, azt, hogy a magyar állam a háború után megkapja jutalmát, nemcsak, de megkapja igenis azt az erőt, amelyre, hogy fenma-