Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-661

661. országos ülés 1916 szép mint maga Burián közös külügyminister ur, aki tegnap igazán mindnyájunk meglepetésére akkor, midőn itt a parlament azt a komoly indítványt tárgyalta, hogy a delegáoziót hívják össze, továbbá azt a másik indítványt, hogy a külügyminister urnak kötelességévé tegyék törvénynyel azt, hogy a parlamentbe jöjjön és itt adjon számot sáfárkodásáról: mondom, akkor ez a minister ur elsiratja, hogy ő mennyire szeretne velünk szemtől-szembe kerülni, de nem jöhet, és ezért egy budapesti napilap utján küld nekünk üzenetet. T. ház! Ilyen paródiáját nyújtani az 1867 : XII. t.-cz. rendelkezésének, aminőt báró Burián azzal a nyilatkozatával tett: ez egymaga elég indok arra, hogy távozását arról a helyről a legerélyesebben követeljük. En, t. ház, aki a függetlenségi és 48-as párt programmján állok, aki — talán lesz még alkalmam beszédem során erre visszatérni — szivem egész melegével hiszem, elmém egész tudásával meg vagyok arról győződve, hogy el fog érkezni rövid időn belül annak az ideje, hogy Magyarország vissza kell, hogy nyerje állami függetlenségét egészen a perszonál unióig: én a magam részéről nagyon örülök annak, ha a ministerelnök ur állást foglal az ellen, hogy immár a háború harmadik évében végre a delegácziók intézménye működésbe hozassák. En szivem mélyéből örülök ennek, de megvallom, csodálkozom, hogy épen a ministerelnök ur, aki ennek a háborúnak során, ha jól emlékszem, két újévi beszédében s egy más nyilatkozatában, amelyet a Kárpátok vidékén tett körútjáról hazatérve tett közzé, olyan ékesszólással argumentált az 1867-ki dualisztikus kiegyezési alapnak fényesen bevált volta mellett a czentralisztikus és a szeparatisztikus felfogásokkal szemben, mondom, igen csodálom, hogy épen a ministerelnök ur az, aki, midőn az ellenzék oldaláról alkalmat adnak neki, hogy az 1867-iki kiegyezést működésbe hozza, ennek útját állja. De hát ez a ministerelnök ur dolga. Az ő baja miatt nem fáj a fejem; örülök ennek, mert ezzel az 1867 csődjét és a perszonál uniónak mielőbbi visszaállítását látom elkövetkezendőnek, aminek a magyar nép, a. magyar nemzet szempontjából szivem egész melegével örvendek. Magától értetődik, hogy midőn egy indítvány tétetik, hogy a törvény hajtassák végre, — s midőn a törvény ezt elő is irja — hogy ezt az indítványt mint törvénytisztelő ember kell hogy megszavazzam, habár az 1867 eltörlését szivem egész melegével követelem. De igen természetes az is, hogy sokkal közelebb áll felfogásomhoz, sokkal helyesebb megoldásnak tartom az adott viszonyok között gróf Apponyi Albert képviselőtársam indítványának elfogadását, és elvárom báró Burián külügyminister úrtól, hogy egész befolyását érvényesiti a magyar kormánynál, hogy ez az Apponyi-féle javaslat elfogadtassák, mert ha ezt nem teszi, akkor komédia volt a nyilatkozata, hogy ő igenis kiitember li-én, csütörtökön. 159 vánja és várja, hogy velünk szemtől-szembe felvehesse a vitatkozást, és hogy ő fogja lehetővé tenni annak a vádjának az elejtését, hogy a távollevőket támadjuk, azzal, hogy idejön és itt szemtől-szembe helytáll. Mielőtt az itt most vezető motívumokról nyilatkoznám, kérem a t. házat, méltóztassék nekem megengedni, hogy azon különleges külpolitikai felfogásnál fogva, amelyet, mondhatom, évek hosszú sora óta vallok, itt ezzel a konczerttel szemben, midőn a ház nagyrészben egy külpolitikai alapon áll, a magam különvéleményét egészen tárgyilagosan és lehetőleg röviden kifejthessem. (Halljuk! Sálijuk!) Kötelességemnek tartom utalni arra, hogy amit mondandó leszek beszédem ezen részében, az elsősorban a habom kitörését megelőző időkre vonatkozik és semmi mást nem fogok tenni, csak egyszerűen regisztrálom röviden azt, amit éveken át ugy a delegácziókban, mint itt a képviselőházban, sőt népgyűléseken is nem egyszer külpolitikai felfogásomra nézve elmondottam. Nem tartom helyesnek, hogy az ember bujkáljon, nem tartom helyesnek, hogy az ember akkor, midőn elfogadott álláspontja talán nem találkozik a nagytöbbség felfogásával; midőn ennek a felfogásnak fejtegetése talán bizonyos félreértésekre is adhat alkalmat: nem tartom helyesnek, hogy akkor bujkáljon, hanem igenis szükségesnek tartom, hogy amit megtettem régebben, ugy most is a háború előtt vallott nézeteimet itt röviden elmondjam. (Halljuk! Halljuk!) En, t. ház, a magyar nemzeti állam és a magyarság szemjjontjából mindig féltem, aggódtam, hogy a túlszoros együttműködés, a túlszoros szövetkezés (Ugy van! a szélsöbalóldälon.) azzal a hatalmasan fejlődő, 65 milliónál több lelket számláló Németbirodalommal, hogy, mondom, ez a túlságos, mélyebb és bensőbb szövetkezés ezzel a nemzetileg és nyelvében egységes németbirodalommal, amelynek természetes törekvését a »Drang nach Osten« jelszava jellemzi, ami annyit jelent, hogy Németországtól keletre a német nyelv, a német hatalom, a német közgazdasági élet akar érvényesülni: mondom, én mint magyar ember, aki mindenekfelett a magam nemzetét, a magam véreit, a magam nyelvét féltettem, féltettem ezt a 20 milliónyi magyar nemzetben a magyar nemzeti államot alkotó magyarságot a Drang nach Ostentől, a pángermán gondolat óriási térfoglalásának lehetőségétől, féltettem egyszóval nemzetem magyarságát a túlnyomó és hatalmas Nemetbirodalom befolyásától. Mangra Vazul: A pánszlávizmustól nem félti ? Gr. Batthyány Tivadar: Attól is féltettem, de a dákorománoktól még jobban. Mangra Vazul: Az nem létezik! Olyan nincs! (helyeslés.) Gr. Batthyány Tivadar: Féltettem igenis a pángermán törekvésektől, de kifogásom és aggodalmam volt a német szövetséggel szemben egy