Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-660

110 660. országos ülés 19lö szeptember 1-i-án, szerdán. ügyi politikát egy más ember vezetné, ezáltal visszatarthattuk volna Olaszországot és Romániát a háborútól. Én nem megyek be ennek a meddő vitatásába, mert a bizonyítékot úgysem lehet erre nézve meghozni. De egyre figyelmeztetem a t. ministerelnök urat: ha sikerült az ántánt diplomácziájának Olaszországot, Romániát, Görögországot, most azt hallom még Dániát is sorra megnyerni a maga táborába, akkor talán mégsem tartozott volna a lehetetlenségek birodalmába az, hogy mi is meg tudtuk volna őket nyerni, ha a mi diplomácziánk ugyanazon magaslaton állt volna, mint az ántánt diplomácziája, annál is inkább, mert ezek az államok szerződésszerüleg velünk szemben le voltak kötve. (Igazi Ugy van! a baloldalon.) De nem igy áll a kérdés Romániával szemben. Romániával szemben — és ezt nem lehet még oly éles debateri tehetséggel és logikával sem elhomályosítani — a kérdés az: akár tisztában voltunk, akár nem voltunk vele tisztában, hogy elveszítjük Romániát, de a legprimitívebb előrelátás, a legprimitívebb gondosság parancsolólag követelte meg, hogy a határokat védtelenül egy ilyen, legalább is kétes baráttal szemben ne hagyjuk. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Szterényi József: Ezen fordul meg az egész! Rakovszky István: Ha van egy szomszédom, aki gyanús előttem, még ha nem is tudom rábizonyítani, hogy valóban betörő és tolvaj, akkor is becsukom előtte az ajtót. És mi védtelenül hagytuk a szorosokat, védtelenül, katonák nélkül hagytuk egész Erdélyt, sőt még pár nappal előbb katonákat vittünk onnan el! (Igaz! Ügy van! a baloldalon.) Es ha már arról beszélünk, hogy mennyire volt tájékozott a külügyminister ur: hiszen közszájon forog, hogy egyik legközelebbi hozzátartozóját, aki két évig távol volt Romániából a háború kitörésétől való félelmében, épen aznap küldte le oda, amikor a háború kitört. Mi itten a képviselőházban s a delegáczióban nem egyszer felvetettük Erdély határainak megerősítését, kérem ministerelnök ur, első ministerelnöksége alatt Lovászy Márton t. képviselőtársam egy felszólalására a ministerelnök ur jelenlétében Jekelfalussy osztályfőnök kijelentette, hogy igenis Erdély és a Kárpátok megerősítése folytonos gondját képezi a ministeriumnak és hogy a hadügyministerium a szükséges dolgokat megteszi, de nem lehet a nagyharangra kötni az ilyeneket. Ez megvan a naplóban. A ministerelnök ur előtt történt ez a nyilatkozat és nem történt meg az ígéret beváltása. Mindez megtörtént dolog, és mai napig sem hallottam, hogy valakit is felelősségre vontak volna emiatt. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) T. ház! Most áttérek arra, hogy minként lehetne ezeket a dolgokat annyira szanálni, hogy legalább tisztán lássuk, kit terhel a felelősség, mert ennél a kérdésnél az a különös dolog, hogy annyian kapkodnak a felelősség után, hogy attól félek, hogy a nagy kapkodás és hozzátódulás után nem fogjuk megtalálhatni azt, akit valóban felelőssé tehetünk. Itt tiszta képet kell nyerni és erre az az egyetlen mód, ha gróf Andrássy Gyula indítványát el méltóztatnak fogadni. A delegácziót okvetlen egybe kell hivni és a ministerelnök urnak nincsen igaza, hogy az osztrák viszonyok miatt nem lehet a delegácziót egybehívni, mert eltekintve attól, hogy ilyen jogczimen a magyar nemzet ellenőrző jogát mindörökre ki lehetne játszani, s akkor a mi ellenőrzési jogunk egyesegyedül az osztrák ministerelnök ur kegyétől, jóindulatától, jókedvétől és szeszélyétől függ, ettől eltekintve grőf Andrássy Gyula bebizonyította, hogy igenis érvényben van még a két év előtt megválasztott osztrák delegáczió mandátuma, ha pedig nincs, akkor ez nem a magyar ministerelnök ur dolga, nem a mi dolgunk, hanem az osztrák ministerelnöknek a kötelessége, hogy ezen a hiányon segítsen. Hogy hogyan segit, az az ő dolga, de a mi ellenőrző ténykedésünket nem szabad azon a jogczimen megbénítani, hogy Ausztria nem akarja a saját jogát érvényesíteni- . T. képviselőház ! Az 1867 deczember 21-iki osztrák törvény nem is enged kételyt ebben a tekintetben; megmondja expressis verbis, hogy mikor szűnik meg a delegáczió hatálya. Ez nem kontrovertálható dolog, mert kimondja, ha az a birodalmi tanács fel lesz oszlatva, amely a delegácziót megválasztotta, akkor megszűnik a delegáczió hatásköre, amiből a contrario az következik, hogy a delegáczió hatásköre, amenynyiben uj delegáczió nem választatik, mindaddig fennáll, amíg a Reichsrat feloszlatva nincs. Megengedem, hogy nem provideál az 1807 deczember 21-iki törvény arról, hogy jön egy osztrák ministerelnök, aki kényelmi szempontokból nem fogja a Reichsratot egybehívni, hogy az ebbeli kötelességének eleget tegyen. De már a dekórum kedvéért elvárhattuk volna azt, hogyha a magyar ministerelnök a magyar országgyűlés elé odaáll és azt a tételt védi, hogy nem lehet a delegácziót Ausztriában egybehívni, mert az osztrák Reichsrat nem munkaképes, elvárhattuk volna, hogy az az osztrák ministerelnök ennek a magyar ministerelnöknek legalább bizonyítékot szolgáltasson arra nézve, hogy valóban nem lehet, hogy kísérelje meg egybehívni ebből a czélból az osztrák Reichsratot. Gróf Stürgkh ur ezt sem tartotta szükségesnek, egyszerűen odament jó kollegájához, hogy én nem tudom, egybehívni a Reichsratot és ezzel a magyar ministerelnök megelégedett és nem szorította, — nem hivatalosan értem, hanem a tárgyalások során — arra, hogy ő a kötelességét megtegye és legalább próbálja meg, vájjon nem lehet-e a delegácziót megválasztani. Mert mi történhetett volna? Talán megbukik gróf Stürgkh és helyébe jön egy más ministerelnök, aki szerencsésebb. Hiszen végre is. nem lehet