Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-660

660. országos ülés 1916 s. el, hogy 1867. és az azt követő évek világszerte a szabad kereskedelmi elmélet uralkodásának fénykorába estek — az a gondolat, hogy az érdekek találkozása és harmóniája folytán a vám- és kereskedelmi szövetség időnkint megköthető és megkötendő, azzal a fen tartással, hogy amennyiben az erre vonatkozó egyezkedés nem sikerül, az ország fentartja önálló intézkedési jogát, de mégis azzat a tendencziával •— ezt el kell ismernem, ez benne van a kiegyezésben — hogy elsősorban a vámszövetségi alakulat kísérlendő meg s hogy ezáltal a kohézió elő fog mozdittatni. Ez a gondolat, mondom, nem vált be. S itt egy nagy félreértés van. Azt hiszik és ugy állítják oda a dolgot, hogy akik Magyarország közgazdasági önállóságát akarják, kik ez országot abba a helyzetbe akarják hozni, hogy közgazdasági fejlesztésének minden eszközével szabadon rendelkezzék, azok a gazdasági harczot akarják Ausztriával. Korántsem. Ismételten kijelentettük, hogy amint e téren szabad rendelkezési jogunkat megnyertük, a lehető legnagyobb előzékenységgel készek vagyunk a kölcsönös érdekek kiegyenlítésére, egymásnak kölcsönösen előnyös eljárást biztosítani, és azt hiszem, hogy ezen az alapon aztán köthetünk hosszúlejáratú szerződéseket egymással, a közjog alapján, az egymásnak kölcsönösen biztosított engedmények és előnyök alapján, óh igenis köthetünk hosszúlejáratú szerződéseket s . azt hiszem, hogy gazdasági téren is elimináltatnának azok a súrlódások, amelyek abból erednek, hogy Ausztriának némely politikailag nem épen agresszív közgazdasági gondolkodástól áthatott köre nem tud attól az eszmétől szabadulni és ezt az eszmét némileg átszármaztatta -Nemetországra is, hogy Magyarország legyen a nyerstermények szállítója, ők pedig az ipari termények szállítói, szóval egy, hogy ugy mondjam, koloniális viszonyban álljon Magyarország Ausztriával. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Amit egy osztrák közgazdász, aki mellesleg legyen mondva, közös alkalmazottja volt Magyarországnak és Ausztriának, mert főkonzuli minőségben működött, egy Bécsben tartott előadásban egész világosan ki is mondott azzal, hogy szerinte Ausztria abban a szerencsés helyzetben van, hogy neki nem kell tengerentúli gyarmati politikát folytatnia, mert hiszen itt van a gyarmata az ő határain túl, Magyarország az ő gyarmata. (Ugy van! Ugy van! balfelöl. Sálijuk! Halljuk!) Ezzel a gondolattal kellene, hogy szakítsanak Ausztriában is, de Németországban is, hogy Magyarország legyen, hogy ugy mondjam a nyerstermelő dependencziája más gazdasági területeknek, hogy legyen ez gyarmati viszonyban; kell, hogy megbarátkozzanak azzal a gondolattal, hogy Magyarország, amint a maga állami önállóságának és nemzeti önrendelkezésének, nemzeti élete teljességének minden attribútumára igényt tart, ugy zeptember 13-án, szerdán. 101 arra is igényt tarthat, hogy a maga társadalmi és gazdasági organizmusát teljesen kiépíthesse ép ugy, amint azt minden nemzet kiépíteni törekszik, amely önálló nemzet akar lenni. (Elénk helyeslés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ez a kérdés egyik oldala. Különben pedig annak, hogy az Ausztriával való viszony nem olyan jó és az erkölcsi kohézió nem olyan szilárd és benső, mint lennie kellene, miszerintünk is egyik oka az, hogy nem némultak el még teljesen Ausztriában azok az elméletek és azok a lappangó törekvések, — sőt nagyon hatalmas pártok vallják azokat magukénak — amelyek nem tudnak megbarátkozni Magyarország önálló államiságának gondolatával. Sietek hozzátenni, hogy ezen a téren lényeges javulást volt alkalmam konstatálni. Azok a találkozások, azok a fesztelen megbeszélések, amelyek az osztrák közélet némely kiválóságai és a magyar közélet némely tényezője közt folytak, és amelyekben én részt vettem, kezdődtek az osztrák részről történt azon, bizonyos ünnepélyességgel tett nyilatkozattal, hogy Ausztriában józan eszű politikus nem gondol arra, hogy Magyarország állami önállóságához hozzányúljon. Ezzel a gondolattal meg volt adva az alap a további eszmecserére. Nagyon természetes, hogy ez aprópénzre váltást igényel, hogy ez igényli annak a kifejtését, hogy ennek a tételnek minden egyes következményét ők elismerni hajlandók. De aztán belejátszanak ezekbe a súrlódásokba és ennek a viszonynak nem kellő kialakulásába egyes olyan dolgok is, amelyek egyikét fel kell említenem, mert nagy fontossággal bír és utóvégre ebbe a vitába beilleszthető ; más alkalom nem tudom, hogy lesz-e erre. Oly dolgok történnek, aminőnek pl. a dunai konferenczián voltunk tanúi, (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) midőn a dunamenti államok küldöttei és a városok polgármesterei itt Budapesten találkoztak. Már ez az első találkozás is Bécs ellenállásának legyőzésével történt, (Ugy van! balfelöl,) és midőn itt állandó szervezetté alakultak s egy állandó bizottságot küldtek ki, midőn az volt az indítvány, hogy ennek székhelye Budapest legyen és a németországi résztvevők ezt magukévá tenni teljesen hajlandók voltak: Bécs városának polgármestere tiltakozott ez ellen. Hogy Budapest polgármestere levette az indítványt napirendről, az, nem tudom, hogy miért történt, nem volt szerencsém vele azóta beszélni, de nagyon elképzelhetem magamnak, hogy ő nem akarta németországi vendégeinket abba a kellemetlen helyzetbe hozni, hogy a velük szövetséges monarchia két államának fővárosai között döntsenek és az egyikkel vagy a másikkal ellenkezésbe jöjjenek. De nem ez a verbum régens, hanem az, hogy az az animus, amely ilyen meggyőződésben nyilvánul meg, nem alkalmas annak az erkölcsi kohéziónak létesjté-