Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-660
100 660, országos ülés 1916 szeptember 13-án, szerdán. erre kínálkozni fog, meg fog ragadni. Most az a kérdés, hogy ezzel a helyes és jó szándékkal szemben az eddigi előzmények világításában látva és nézve a dolgokat, alkalmasnak itélhetjük-e külügyeink jelenlegi vezetését arra, hogy ezeket a netalán kínálkozó alkalmakat erős és gyors t elhatározással megragadja ? Én, mélyen t. képviselőház, csak azt látom, hogy mindenütt az események után sántikáltunk. Sem az olaszországi, sem a romániai viszonylatban — ezek állanak a legkonkrétebh alakban előttünk — nem tudtuk az eseményeket megelőzni, nem tudtunk azoknak irányt adni. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Hogy a tisztességes és kívánatos alapokon kötendő békére minden alkalmat megragadjunk: ez nem jön magától. Ehhez tevékenység kell, ehhez nyitott szem kell, megfigyelés kell. Én nem tudom, hogy a külügyministernek vannak-e ez irányban intézkedései, de látok bizonyos dolgokat, melyek bennem a legnagyobb aggodalmat keltik. Méltóztassék csak egy tényt venni s ez az, hogy a legjelentékenyebb és legfontosabb semleges államnál, az egyetlen semleges nagyhatalomnál, az Északamerikai EgyesültÁllamoknál nincs szabályszerű diplomácziai képviseletünk. Bocsánat, hát hol akarjuk előkészíteni a dolgok azon alakulását, melynél fogva a kellő pillanatban, akkor, mikor erkölcsi kötelességeink megszegése, dignitásunk sérelme nélkül, lényeges érdekeink megóvásával tehetjük, megköthessük a békét, hol és mikor akarjuk megragadni a kellő pillanatot, hol van az akczióra előkészítő terünk, ha nem a semlegeseknél? [Judom, hogy gyakran okunk volt az Egyesült-Államok politikáját ránk nézve nem rokonszenvesnek tekinteni, miatta alapos panaszt emelni. De a privát életben megtehetem, hogy egy embert, ki irántam nem rokonszenvesen viselkedik, ne hívjak meg vacsorára, de nemzetközi reláczióban a duzzogás álláspontjára helyezkedni és nem keresni az összeköttetést azokkal a tényezőkkel, melyek adandó alkalommal ránk nézve, jövendő politikánkra és az elérendő czélokra nézve a legnagyobb fontossággal birnak: ez valami, aminek okát semmiképen fel nem birom fogni, annál kevésbbé, mert egészen biztosan tudom, hogy az Egyesült-Államok részéről történtek lépések abban az irányban, hogy egy nagykövet kinevezését tőlünk a legelőzékenyebb formában kívánják ós erre kvázi alkalmat adjanak. Ez már magában oly mulasztás, mely bennem a legnagyobb kételyt támasztja aziránt, vájjon megvan-e külügyi vezetésünkben aktív és éber szellem, mely az eseményeket dirigálni és a ránk nézve kívánatos mederbe tudja terelni. (Ugy van! balfelöl.) Eszerint igazán nincs okunk arra, hogy külügyeink vezetése iránt, hogy a legkevesebbet mondjam, azzal a vak bizalommal legyünk, mely a közvetlen és folytonos ellenőrzés kötelessége alól minket felment. És akkor kérdenem kell, mi hát a teendő, mi az, ami alkalmatos arra, hogy a nemzet összes erkölcsi erőit összeszedje és felhasználhassa a jelen igen súlyos helyzetből való kibontakozásra ? De mielőtt a témával foglalkoznám, még pár szót kell mondanom Ausztriához való viszonyunkról. (Halljuk!) Mert e téma igen érdekesen került fejtegetésre ma gróf Andrássy Gyula és a ministerelnök ur részéről. Hát megakarom állapítani, hogy a függetlenségi párt politikája legkevésbbé sem akadálya az osztrák kormánynyal és az osztrák népekkel való jó, egyetértő viszony helyreállításának. (Ugy van! balfelöl.) Sőt merem állítani az ellenkezőjét. En a legmélyebb tisztelettel és kegyelettel vagyok a 67-iki mű nagy alkotói iránt. En, aki már akkor, bár nagyon fiatal ember voltam, de abban a korban voltam és abban a helyzetben is, hogy a dolgokat megfigyelhessem és azok szövedékeibe beláthassak, tudom, mily 7 óriási nehézségekkel küzdöttek, mily óriási akadályokkal szemben sikerült nekik a szilárdságnak és a diplomatikus ügyességnek kombinálásával eljuttatni az országot egy stádiumhoz, egy étappe-hoz, mely akkor tényleg talán a legjobb volt, amelyet el lehetett érni, és mely mint egy kiinduló pontja egy további fejlődésnek, mindenesetre becses. De bizonyos dolgokat nem láthattak és nem is láttak előre. Bizonyos dolgok nem ugy következtek be, mint ők remélték, részben utódaik hibája, (Ugy van! balfelől) részben a dolgok természete folytán. Egyike azoknak az illúzióknak, melyekben az 1867-iki nagy mű alkotói igen órthetőleg éltek, az volt, hogy a szabadság kölcsönös biztosítása folytán testvéries jó viszony fog kifejlődni Magyarország és Ausztria népei között. Ez nem következett be. Ne csináljunk magunknak illúziókat: e tekintetben nagyon, de nagyon sok a javítani való. S azt hiszem, — ezt csak röviden mondom, annak a pártnak, hogy ugy mondjam, igazolása végett, melyhez tartozom — azt hiszem, minél kevesebbek volnának a súrlódási felületek, minél több szabadsággal tudná Magyarország e kapcsolatban a maga nemzeti életének teljességét kifejteni és viszont Ausztria is a maga szükségletei . szerint elhelyezkedni, annál kevesebb volna a súrlódási felület, az összeütközés, annál inkább megvolna az erkölcsi kohézió alapja, (Ugy van! balfelöl.) A gazdasági téren is igy áll ez. Mert ha a ministerelnök ur ma rámutatott arra, hogy Ausztriában bizonyos hangulathullámzásokat az élelmezés kérdése is idéz elő s az az ő balhiedelmük, hogy sokkal többet adhatnánk nekik, mint tényleg adunk, ez pusztán aktuális, a mai pillanatra vonatkozó súrlódás. De a gazdasági téren sem vált be az- a gondolat, mely az 1867: XII. t.-cz. 58. §-ában nyer kifejezést s mely akkor igen természetesen keletkezhetett az elmékben — mert ne feledjük
